Választások küszöbén a leharcolt Olaszország

Kettejük közül azonban egyik sem látszik olyan határozott egyéniségnek, akire Olaszországnak szüksége lenne ahhoz, hogy a komor gazdasági kilátásokon felül tudjon emelkedni.

Az olasz gazdaság betegsége nyilvánvaló. Az utóbbi öt évben az összesített növekedés a leglassabb volt az euróövezetben – az átlagos 7,8 százalékkal szemben mindössze 3,2 –, és volt ráadásul két év, amikor stagnált a gazdaság. Az egy főre eső GDP az euróövezet átlaga alá esett. A foglalkoztatás ugyan növekedett, a munkaerő termelékenységének szintje azonban nyomott maradt, ez a versenyképesség drámai romlásához és a kivitel gyengüléséhez vezetett.

Berlusconi azt hajtogatja, hogy a statisztikák megbízhatatlanok, mert eltakarják a jobb sorsú olaszok sokkal rózsásabb kilátásait. Kormányának más tagjai elismerik, hogy Olaszország súlyos problémák elé néz, ezért azonban a hatáskörükön kívül eső körülményeket okolnak: a globális gazdasági sokkhatások sorozatát, a kontinentális európai államok növekedésének lassulását, Kína felvételét a Világkereskedelmi Szervezetbe és az euró jegyzésének alakulását.

Ezek a magyarázatok azonban nem meggyőzők. A globális sokkhatások egyformán érintették az összes európai országot, csakúgy mint Kína (és több más ázsiai ország) WTO-csatlakozása. A francia kivitel azonban jóval kevésbé szenvedett, a német export pedig egyenesen növekedett az adott időszakban. Való igaz, hogy az európai növekedést visszafogta a gyenge német expanzió, az olasz gazdaság bővülése azonban a németországitól is elmaradt. Igaz továbbá, hogy az euró erősödése véget vetett a kompetitív leértékelődés folyamatának, ez azonban tekintélyes nyereséggel járt Olaszország számára: a GDP 6 százalékának megfelelő mértékben csökkent a 90-es években felhalmozott hatalmas államadósság kamatfizetési terhe.

Tisztességtelen lenne ugyanakkor, ha a gyenge teljesítményért egyedül a Berlusconi-kormányt tennénk felelőssé. Az európainál lassabb olasz növekedés és a gyenge exportteljesítmény már tíz éve megfigyelhető volt, mégpedig azért, mert az ország nem tudott igazodni az információs technológiai forradalomhoz és a világkereskedelem változásaihoz. Szellemi és fizikai infrastruktúrája egyaránt elmaradott volt, a gazdaság szerkezete pedig nem felelt meg az új kihívásoknak. Ez utóbbiban közrejátszott az ideális cégméretek hiánya, a hagyományos ágazatokra való szakosodottság, továbbá az oktatásra és kutatásra költött összegek elégtelensége.

Az már a Berlusconi-kormány hibája volt, hogy eme hiányosságok felszámolásáért vajmi keveset tett, jóllehet – Olaszországban párját ritkító módon – az egész ciklust hivatalban töltötte, és a kikezdhetetlen parlamenti többsége folytán végrehajthatott volna bármilyen koherens, kínálati oldali reformot, még némi kezdeti népszerűségvesztés árán is. Néhány reformot későn rendeltek el, bátortalanul nyúltak a nyugdíjrendszerhez és a munkaerőpiac rugalmasabbá tételéhez. Semmit nem tettek ugyanakkor a termékpiacok deregulálása vagy a szerkezetváltás ösztönzése érdekében, a privatizációt pedig leállították.

A kormány ehelyett régi vágású keynesiánus gazdaságpolitikát folytatott: kismértékben csökkentette az adókat, hogy élénkítse a keresletet, és megemelte a költségvetési kiadásokat. Az államadósság GDP-hez viszonyított aránya 2004-ig valamelyest csökkent, tavaly azonban ismét növekedett, és meghaladta a bruttó hazai termék 106 százalékát.

A gyenge fiskális pozíciók kényszerű korlátokat állítanak bármely kormány elé, kerüljön bárki hatalomra. A balközép vaskos választási programja a járulékos bérköltségek ötszázalékos csökkentését ígéri, az azonban nem világos, hogy az ennek kompenzálásához szükséges tízmilliárd euró honnan ered majd. A tőkeérték-növekményre kirótt, mindössze 12,5 százalékos adó emelésének terve ugyanakkor nyomban kiváltott olyan vádakat, hogy Prodi kisajátítja a vagyonokat. A jobboldal vékony választási kiáltványa szintén tartalmaz teljesíthetetlen ígéreteket, például az ingatlanadó csökkentésének vagy az alacsony nyugdíjak emelésének tervét.

Az olasz szavazók bizonytalanok. Berlusconi 2001-ben aláírta a Szerződés az olaszokkal című kiáltványt, az azóta teljesítetlen ígéretekkel. Meggyőződése, hogy Olaszország bajait csak ő képes orvosolni. Innen erednek kormányának erőfeszítései a jogi eljárási rend módosítására, a duopolisztikus közszolgálati televíziózás és a saját csatornáinak konszolidálására, a választási törvény olyan korrekciójára, amellyel saját koalíciójának esélyeit javítja.

A választók Berlusconival szembeni frusztráltsága azonban nem szükségszerűen jó hír Prodi és a baloldal számára. Közvélemény-kutatások jelzik, hogy a politikusokba és a pártokba vetett bizalom mélypontra süllyedt. Olaszország egy lehangoló és degradáló választási kampányon van túl, olyanon, amelynek nagyobb a füstje, mint a lángja. Azt csak remélni lehet, hogy bárki nyerjen is, az végül nekiveselkedik annak a súlyos feladatnak, amelynek megoldására Olaszországnak oly nagy szüksége lenne.

(A szerző a Római Egyetem közgazdaságtan- professzora)

Copyright: Project Syndicate, 2006

@ www.project-syndicate.org