A munkaerő-korlátozás ára

Immár eldőlt, hogy május elsejétől kezdődően összesen hét régi EU-tagállamban kereshetnek minden korlátozástól mentesen munkát a 2004-ben csatlakozott kelet-európai országok polgárai. Hogy miért nem igazán fair a kapukat zárva tartani, sokan elmondták már (egyebek között maga a legilletékesebb, a brüsszeli Európai Bizottság is). Arról is sok szó elhangzott, hogy voltaképpen magukat is büntetik a korlátozók, lévén, hogy ezzel versenyképességük felfuttatását is fékezik. A mindezen felháborodók azonban láthatóan néhány további ténykérdés felett átsiklanak.

Mindenekelőtt: a korlátozások tényében azért nincs semmi meglepő, mert 2002 óta tudni lehetett, hogy ez megtörténhet. A csatlakozási szerződésben feketén-fehéren rögzítették a régi tagállamok jogát arra, hogy akár hét éven keresztül ne alkalmazzák az EU-alap-

szerződésnek a munkavállalási szabadságot előíró passzusait az új országokból érkezőkre. Aki most korlátoz, nem tesz egyebet, mint él a szerződés adta lehetőséggel. Miként azt is tudni lehetett, hogy nagy valószínűséggel így tesz majd, máskülönben nem küzdött volna oly szívósan e kitételért.

További elfeledett szempont, hogy a szerződést kitárgyalók – történetesen mindenekelőtt éppen a magyarok – nem ingyen mentek bele a megszorításba. Akadt konkrét ellentétel is. Nyilván nem volt véletlen, hogy a személyek szabad mozgásáról és a tőke szabad áramlásáról intézkedő fejezeteket egy időben tárgyalták. Továbbá, amikor bebizonyosodott, hogy az EU kitart a munkavállalás hétéves korlátozhatósága mellett, akkor elsősorban magyar részről erőteljesen ragaszkodtak a külföldiek földvásárlási jogának szintén legalább hétéves korlátozási lehetőségéhez is. (Azzal pedig már-már szabályos zavart keltett a magyar delegáció, hogy a munkavállalási fejezet esetében még azt is kikötötte: ragaszkodik hozzá, hogy a megszorításokkal élő országok felé viszonossági alapon a magyar kormány is hasonlóképpen járhasson el.)

Mindegyik követelés teljesült. Nincs tehát szó holmi egyoldalú diktátumról. Kemény tárgyalások nyomán mindenki kiállt a számára leginkább érzékenynek minősülő terület védelmében. (Ehhez még tegyük hozzá: uniós oldalon alig egy-két ilyen adódott. Az újonnan csatlakozók voltak azok, amelyek sokszorosan éltek az átmeneti mentességek kialkudásának a lehetőségével.)

És végül essék néhány szó a legmakacsabbul korlátozók szempontjairól is. Háttérbe szorul ugyanis, hogy nagyobb részt őket sem feltétlen az állandó betelepedők víziója riasztotta, hanem az ingázóké. Ez különösen Bécs esetében legalábbis (meg)érthető. Már ma is létezik olyan „fapados” légitársaság, amelyik úgy hirdet olcsó bécsi repülőutat, hogy a pozsonyi reptéren teszi le a gépet. Majd pedig onnan átbuszoztat, merthogy ennyire közel van egymáshoz a kettő. Azaz, egyáltalán nem kitaláció attól tartani, hogy biztos – és olcsóbb – szlovákiai megélhetési hátterükből akár emberek tízezrei is „ingázhatnak” Bécsbe és környékére munkát vállalni. S hogy mindez nem csak képzelgés, azt a kisalföldi magyarok máris a saját bőrükön tapasztalhatják, midőn ezrével tűnnek fel ott szlovákiai munkavállalók.

Nincs tehát arról szó, hogy kizárólag politikai paranoia, hatalmi gőg vagy nyerészkedés vezetette ezen régi tagállamokat. Nekünk persze nem jó. De náluk ettől még lehet létjogosultsága: minimum addig, amíg keleten feljebb mennek a bérek. Miként a földvásárlás esetében is – reméljük immár mi – hét év alatt jobban közelíthet majd a termőföldek ára.

Mindez nem azt jelenti, hogy nincs létjogosultsága a korlátozások elleni politikai kampánynak. Ahol el lehet érni könnyítést, ott élni kell ezzel. De azért az eredeti szerződés lehetőségei mellett kitartók igazát sem kell eleve falsnak tekinteni. Mindenki a magáét védi.

A szerző állandó brüsszeli tudósító