A munkaerőpiacon életmentő lehet a szubvenció
Anagyobb munkaerő-piaci rugalmasság szószólói szerint rossz megközelítés az, ha a munkaadóknak azért fizetnek, hogy állítsanak munkába fiatalokat. Tegyük lehetővé a könnyebb elbocsátást, és máris készségesebbek lesznek az új felvételnél a munkáltatók – hangzik az érvelésük. Ez az okfejtés ott fogyatékos, hogy a szabad munkaerőpiac nem szünteti meg a munkanélküliséget, a bérskála alján lévő dolgozókból pedig nem csinál nagy termelékenységű, magas bérű munkavállalókat. Ha a Franciaországban és a Németországban mérlegelt bérszubvencióknak van fogyatékosságuk, akkor az nem a szükségtelenségük, hanem az, hogy nem mennek elég messzire.
A fejlett nyugati társadalmak minden korosztályában sokan vannak, akik kiszorulnak a foglalkoztatásból. Az Egyesült Államokban a gyengébben képzettek bére olyan alacsony, hogy emocionálisan nehéz megmaradniuk állásukban vagy munkakörük ellátásához válnak túlságosan demoralizálttá és szétszórttá. Más esetben a minimálbérre vonatkozó jogszabályok teszik őket alkalmazhatatlanná a törvénytisztelő munkaadók számára. Európában a kollektív megállapodások, illetve esetenként a minimálbérek miatt rekednek kívül a foglalkoztatáson. A dolgozók mindkét esetben elveszítik a szakmai elkötelezettség és a személyiségfejlesztés lehetőségét, amelyet a valódi munkahelyeknek nyújtaniuk kellene.
Az ilyen nélkülözésnek szociális szinten nagy ára van bűnözés, erőszak és függőség formájában, ráadásul erős fegyverré válhat a szabad vállalkozások elleni populista támadásokban. Ezért mindazoknak, akik a cégek kapuin belül vannak, élvezik a szabad vállalkozás előnyeit, és már amúgy is a vállukon hordják a kirekesztés összes szociális terhét, késznek kellene mutatkozniuk a helyzet orvoslását célzó további áldozatvállalásra.
Az orvoslás legjobb formája az alacsony bérű foglalkoztatás szubvencionálása lenne. A támogatást a munkáltató kapná minden teljes munkaidőben foglalkoztatott alacsony bérű dolgozó állásban tartásáért, az összege pedig annál kisebb lenne, minél magasabb az a fizetés, amelyet a munkaadó hajlandó megadni. Ilyen bértámogatás mellett a verseny erői kikényszerítenék a nagyobb foglalkoztatást, a felvettek pedig produktív munkát végeznének, olyat, amelyért egy munkaadó is hajlandó valamennyit fizetni.
Vannak, akik az alacsonyabb bérek utáni szubvenciókra mint jóléti segélyre tekintenek, holott lényegesen különböznek mind a szociális juttatásoktól, mind a társadalombiztosítástól. Bár ez utóbbiakat jelentős öszszegben folyósították úgy Európában, mint az USA-ban, a dolgozó szegények ugyanúgy marginalizálva vannak, mint valaha. A szociális segélyezés miatt a helyzet valójában rosszabb lett, mert csökkent a munkára való késztetés, megteremtve a függőség kultúráját és a versenygazdaságtól való elidegenedést, rontva a foglalkoztatottsági hányadost, a munkavállalói lojalitást és az alkalmazhatóságot. Amire ezzel szemben szükség van, az a nagyobb arányú foglalkoztatás és a nagyobb fizetés, mégpedig a legkevésbé termelékeny dolgozók iránti kereslet fokozásával.
Vannak megint mások, akik arra számítanak, hogy a szabad- piac idővel megoldja a problémát. A szabadpiac erői azonban önmagukban elégtelenek a munkaerőpiacról kirekesztettek hatalmas tömegeinek aktívvá tételére. Sokan bíznak abban, hogy a munkanélküliség viszszatér valamilyen, még elfogadhatónak tekintett rátára, ennek a „normál rátának” a megítélése azonban bizonytalan. Egy további, sarkos vélemény szerint szubvenciókat soha, semmilyen formában nem szabad megtűrni, főleg azért, mert rendkívül nehéz a megszüntetésük, akkor is, ha már nincs rájuk szükség. E nézet szerint az egy termelési tényező után fizetendő költségnek nem lenne szabad meghaladnia az adott tényező határtermelékenységét, ezért a kívánt eredményt az adóösztönzés révén kellene elérni.
Mint azonban a XX. század elejének teoretikusai kimutatták, a munkaerő különféle csoportjai közötti együttműködés és csere mindenkinek a termelékenységét növeli. Az együttműködésből adódik olyan kölcsönös nyereségtöbblet, amely meghaladja az egyének által külön-külön előállítható értéket. Ennek elosztását a társadalom rábízhatja a szabadpiacra, de be is avatkozhat a folyamatba, és a többletet a leghátrányosabbaknak juttathatja, hogy ők többet kapjanak, mint a munkájuk határterméke. Mivel a legkevésbé képzett dolgozók a bérszínvonalukat és a foglalkoztathatóságukat egyaránt romboló morális problémákkal is küszködnek, van értelme annak, hogy az ő körükben osszák szét az együttműködésből származó kölcsönös nyereséget, mert ezzel bátorítani lehet az elhelyezkedésüket és önmaguk eltartását. Ráadásul – ellentétben az adók általi ösztönzéssel – a bérek szubvencionálását az alacsony keresetekre lehet összpontosítani. Mind Európának, mind az USA-nak többet kell tennie az alacsony keresetű dolgozók befogadásáért.
Copyright: Project Syndicate, 2006
@ www.project-syndicate.org
