Az EU-üzenet dekódolása

A bizottság és az Európai Központi Bank vezetői a döntéssel kapcsolatban a maastrichti kritériumok kötelező teljesítéséről beszélnek, és arról, hogy nem látják biztosítottnak az alacsony inflációs szint (amely Litvánia esetében néhány század százalékponttal haladja meg az előírt 2,6 százalékot) fenntarthatóságát. Emiatt mindkét balti országban legalább egy évvel késik az euró bevezetése, ami kedvezőtlen ugyan számukra, de a kamatfelárban mérhető kár az elviselhetőség korlátain belül marad. Azon viszont el kell gondolkodni, hogy a brüsszeli és frankfurti döntéshozók következetes következetlensége és az alapvető makrogazdasági törvényszerűségektől eltávolodó gondolkodása nem veszélyezteti-e hosszabb távon az euróövezet stabilitásának fenntarthatóságát, és nem közvetít-e – akár hazánk felé is – egy teljesen értelmetlen üzenetet.

Hogy miről van szó, azt leginkább Észtország példáján lehet érzékeltetni. Az észtek immár egy évtizede a valutatanács bevezetése mellett döntöttek. Ez nemcsak az árfolyam végérvényes rögzítését és az árfolyam-politikáról való lemondást jelenti, de magában foglalja a monetáris, valamint a kamatpolitikáról való lemondást is. A belföldi pénzmennyiség alakulását csakis az autonóm deviza be- és kiáramlása szabja meg, és sem a bankrendszer, sem a vállalati szektor, sem az állam nem számíthat a központi bank pénzteremtő, inflatorikus finanszírozására. Cserébe az árfolyam – a belföldi pénzmennyiség teljes devizafedezete miatt – hitelesen stabil – még viszonylag nagy folyó fizetésimérleg-hiány mellett is –, és erős a kényszer a fegyelmezett államháztartási politikára. Így Észtország egy igen gyors ütemű felzárkózást tudott megvalósítani, kiegyensúlyozott államháztartási pozíció és minimális – a GDP öt százalékát sem elérő – adósság mellett.

A valutatanács bizonyított fenntarthatósága egyben azt jelenti, hogy az euró átvétele semmiféle gondot nem okozna az észt gazdaság számára (legfeljebb tovább csökkennének a kockázati felárak). A tanács léte ugyanakkor kizárja, hogy az árfolyam nominális felértékelődésével, valamint kamatpolitikai eszközökkel a külső sokkok és a gyors gazdasági növekedés révén felerősített Balassa–Samuelson-hatás okozta nagyobb inflációt mérsékelni lehessen.

Emiatt a bizottság és az Európai Központi Bank újfent tanúsított szigorúsága és precedenst teremtő szándéka – főképp az euróövezeten belül tapasztalható és megtűrt fiskális fegyelmezetlenség láttán – nemcsak a közgazdasági logikával ellentétesnek, de szinte nevetségesnek tűnik. Azt gondolták talán, hogy Észtországnak előbb fel kellett volna rúgni a valutatanácsát, hogy aztán az eurócsatlakozás révén nyomban megszabadulhasson az árfolyammozgás okozta bizonytalanságtól? Nem hivatalosan mindenki elismeri, hogy maga az inflációs kritérium – azaz a három legjobban teljesítő EU- (nem euróövezeti!) ország inflációs rátája plusz másfél százalék – csak addig volt korlátozottan értelmes, amíg az euróövezet létre nem jött. A közgazdasági racionalitás az euróövezet átlagát venné alapul, és ehhez képest engedne másfél százalékos eltérést felfelé.

Most Észtország és Litvánia példáján keresztül az EU azt kívánja üzenni a visegrádi országoknak, hogy euróügyben szigorúan ragaszkodik a feltételek betartásához. Valójában – meglehet akaratlanul – azt üzenik, hogy a kritériumokat nem tartalmilag, hanem formálisan és számszerűleg kell teljesíteni. Tehát Magyarország egy 59,9 százalékos adósságaránnyal, 2,99 százalékos államháztartási hiánnyal és 2,59 százalékos inflációval kedvező fogadtatásra számíthat.

Ha az új kormány is ki akar tartani az euró átvételi menetrendje mellett (a feltételek teljesítése 2008-ra, euró 2010-től), akkor máris szélnek eresztheti az átfogó reformokon dolgozó szakértőket, és helyükre kellően kreatív szemléletmóddal megáldott könyvelőket, statisztikusokat ültethet. De akkor mi értelme van az egésznek?

A szerző a Derive Kft. ügyvezetője