Csehül állunk

Ma Magyarországon a gazdasági és a politikai elit leggyakoribb beszédtémája a fiskális kiigazítás. Úgy tűnik, hogy szemben a hazánkra oly jellemző köldöknézegetősdivel, ezúttal a diskurzusban megjelennek a nemzetközi tapasztalatok is – pozitívumként az ír, a spanyol vagy a svéd stabilizáció, negatívumként a hosszabb távon eredménytelen portugál, görög vagy olasz kiigazítás példáival. Meglepően keveset hallani ugyanakkor a csehországi tapasztalatokról, holott mérete, fejlettsége, gazdaságszerkezeti jellemzői – a gépipari export a felzárkózás motorja –, történelme és jelene alapján egyaránt Csehország áll a legközelebb Magyarországhoz. Ráadásul ott éppen a közelmúltban, 2004-ben került sor egy látványos kiigazításra, ennek köszönhetően a cseh államháztartási hiány tavaly már csak a GDP 2,6 százalékára rúgott. Pedig júniusban Csehországban is választások lesznek…

A cseh kiigazítást az teszi érdekessé, hogy ezzel kapcsolatban nem hallani sem látványos adóreformról, sem a jóléti rendszerek radikális átalakításáról. Megmaradt a progresszív adórendszer, és nem került sor átütő magánosításra sem a nyugdíjrendszerben, sem pedig az egészségügyben. Minek köszönhető akkor az a látványos hiánycsökkenés, amely 2004-ben végbement az államháztartásban? Hogyan csökkenhetett a deficit a 2003-as 6,6 százalékról egy év alatt 2,9 százalékra a GDP arányában?

Először is, a magyarországi gyakorlattal összevetve 2004 óta a cseh költségvetési tervezést konzervativizmus, nagyfokú óvatosság jellemzi: a várt külső környezeti, illetve belső növekedési paraméterekhez képest az utóbbi években rendre kedvezőbb forgatókönyvek valósultak meg. Az ebből adódó, a tervekhez képest kedvezőbb pálya önmagában 1,5-2 százalékpontot magyaráz a deficitcsökkenési ütemből. Emellett azonban számos apró kiadáscsökkentő lépésre is sor került: a korai nyugdíjazás és a táppénz igénybevételének lehetőségeit szigorították, a nyugdíjkorhatárt fokozatosan 63 évre emelték, a nyugdíjak indexálásakor az infláció fölött csupán a reálbérek egyharmadát veszik figyelembe. Másrészt a politikusok és a köztisztviselők fizetését befagyasztották, a központi kormányzati szerveknél dolgozók számát jelentősen visszafogták, a minisztériumok működési költségvetését és a lakáshitelek állami támogatását csökkentették, a vállalatok szubvencionálását lényegében megszüntették. Az adópolitikában a legjelentősebb változást a kedvezményes áfával adóztatott termékek és szolgáltatások körének jelentős szűkítése jelentette, ez a standard áfakulcs 22-ről 19 százalékra csökkentése mellett lehetővé tette az élőmunka-költségek és a vállalati nyereségadó mérséklését. Mondhatni: csupa olyan lépésről van szó, amelyek ma Magyarországon is nélkülözhetetlenek a rövid távú fiskális stabilizáció érdekében.

A cseh konszolidáció esetében tehát rövid távon semmilyen reformcsodaszert nem vetettek be. Az eredmények döntően a szigorú költségvetési tervezésnek, illetve a következetes kiadáscsökkentő lépéseknek tudhatók be. A vártnál gyorsabb gazdasági növekedéshez és a magasabb adóbevételekhez persze az emelkedő – a magyarországinál amúgy is lényegesen magasabb – munkapiaci részvétel is hozzájárult. A magyar és a cseh felzárkózási kilátásokban jelenleg Csehország javára mutatkozó esélykülönbségek magyarázatát a fiskális pozíciók eltérése mellett a foglalkoztatási szintek különbségében találhatjuk meg. A hosszú távú egyensúly megteremtéséhez szükséges egészségügyi és a nyugdíjreform viszont egyelőre ott sem valósult meg. (Igaz, ettől rövid távon nem is nagyon lehet költségvetési megtakarításokat remélni.) Az azonnali kiigazításnál ugyanakkor érdemes a cseh utat követni, hogy legalább mi is csehül álljunk.

A szerző a Kopint-Datorg tudományos főmunkatársa