Csodaprogram és puhaság

Aprogramírások kezdetén a kormányzat lendülete korábban is megvolt. Maradt belőle a bérkeret befagyasztására, illetve az intézményi zárolásokra is. Több viszont már nem nagyon, így itt nagyjából ki is fulladtak a korábbi tervek. A munka lényegi része helyett pedig felpuhult a politikai akarat, és az önámítás, kreatív könyvelés, a nyelvi fordulatok széles tárházát felvonultató szópárbajokká egyszerűsödött a megvalósítás.

Nem szeretnék ünneprontó lenni, de úgy gondolom, a csodaprogramot most sem mi fogjuk feltalálni, és a mostani ötletbörze hangerejéhez képest a konkrét intézkedések végrehajtásánál már jóval csendesebb lesz a társadalmi, politikai elit. Az első hibát már rögtön a célok kijelölésénél elkövethetjük. A kormány jó előre rögzítheti, mi lesz 4-6 év múlva, anélkül, hogy az aktuális helyzetről átfogó leltár készülne. Azaz arra teszünk ígéretet, hogy utolérjük – előzésről már régen nincs szó – az előttünk haladókat (Csehország, Szlovénia és Szlovákia) anélkül, hogy tisztában lennénk a kiinduló helyzettel. Más szóval, az autónkat kívül-belül szépre festjük, ám ettől az nem lesz gyorsabb, de legalább jól néz ki.

Nem állunk jobban az intézkedések előkészítésének gyakorlatában sem, a konkrét számításokkal alátámasztott, alapos elemzőmunkák többsége a néhány napos médiafigyelmen kívül nem sok társadalmi vitát gerjeszt. A társadalmi elit túl veszélyesnek tartja felvállalni, hogy vitába kezdjen addig, amíg felülről nem érkezik meg az iránymutatás. Ezt követően persze rögtön egymásnak feszülnek az indulatok. Innentől kezdve pedig elvész a társadalmi ellenőrzés a kormány felett, a politikai vitává silányított társadalmi kérdések érdemi eszmecseréje megszűnik vagy legalábbis a szűk, szakmai körökhöz húzódik vissza. Az eredeti célkitűzések számonkérése így elmarad, a kormánynál pedig a rövid távú érdekek és a napi konfliktusok szép lassan felőrlik az eltökéltséget. Maradnak a célok, a kevésbé érdemi, de annál szebben tálalt intézkedések és e kettő közötti ellentmondást feloldó trükkök és ferdítések.

Ráadásul a gazdaság dinamizálását vizionáló nyilatkozatok szerint már felmerült az ötlet, hogy ismét megpróbáljuk elkerülni a hideg zuhanyt. Innentől pedig már csak egy lépés, hogy a gazdaságpolitika ismét az önámítás csapdájába essen, és elmaradjon az ígért fordulat.

Természetesen bízom benne, hogy ezúttal másként lesz: két nehéz év alatt rendbe tesszük az állami szektort, és 2009-től már a régió leggyorsabban növekvő gazdasága lesz a miénk. Szigorúan elemzői eszközökkel azonban nehéz alátámasztani, hogy miért vállalná fel a gazdaságpolitika a komoly konfliktusok árán elérhető érdemi változást az óvatos, visszafogott, de jól kommunikált lépések helyett. Érdemi fordulat eddig csak az utolsó pillanatban, komoly külső nyomás hatására történt. Kisebb intézkedésekkel, esetleg magasabb kamatszinttel, átmeneti forintgyengüléssel, válság nélkül is lehet haladni. Sőt, tartósan gyengébb forinttal a kormánnyal jövőre már összehangoltan működő jegybank még látszólag könnyíthet is a helyzeten. Hasonlót láttunk már Görög-, Olasz- és Spanyolország esetében is. Ausztria, Dánia vagy Finnország azonban más utat választott.

Úgy gondolom, az eltúlzott vélemények is megkönnyítik a puha politika kivitelezését. Az azonnali válsággal, drámaian gyenge árfolyammal, illetve gazdasági összeomlással számoló forgatókönyvek, bár sajnos nem alaptalanok, elsősorban arra ösztönzik a kormányt, hogy igyekezzen a piacokat megnyugtatni. Viszonylag stabil forint mellett pedig könnyen visszavághat a kormány azzal, hogy nincs válság, nem kell riogatni. Ennél azonban többre lenne szükség, például tartósan alacsony költségvetési hiányra, amely mellett 2-3 százalékos kamatozású hitellel ösztönöznénk a magánszektort. Ahogyan azt mások is teszik. És akkor nem kell több csodaprogram sem.

A szerző az ING Bank vezető elemzője