EU-ünnep felhangokkal

Az ünneplés tehát két évtizedes, az ünnepelt esemény pedig több mint fél évszázados. De valószínűleg csak ritkán volt annyi kétségtől, kérdőjeltől, vegyes érzésektől is telített, mint manapság.

Visszatekintve az EU/EK eddigi történetére, megállapítható, hogy nagyobb részt minden fontosabb lépése valamilyen aktuális probléma megválaszolására szolgált. Már a kezdetekkor is: Robert Schuman – és a háttérből súgó Jean Monnet – azt a kihívást akarta kezelni, hogy mi legyen a hosszú távú válasz a kiújulni látszó francia–német viszálykodásra. A megoldást akkor maga a közös piac jelentette. A továbbiakra aztán némi leegyszerűsítéssel azt is mondhatjuk, hogy az EU sztorija voltaképpen egymást követő újabb és újabb problémák megoldásának a története. A mai helyzet annyiban különleges, hogy a probléma magva ezúttal maga az EU. Mi legyen a folytonosan bővülő, elnehezülő, s közben a világpiachoz képest egyre erőtlenebb, mind szkeptikusabb honi közvéleménytől övezett unió kezelésének optimális módja?

Az EU létjogosultsága addig igazolható, amíg legalább három elvárásnak megfelel. Az egyik, hogy gazdasági vonatkozásban hozzon többet a konyhára növekedésben és prosperitásban, állampolgári jólétben, mint a vele járó bajlódás, illetve mint ha a tagállamok külön-külön akarnának boldogulni. Aztán, hogy a tagállami érdekellentéteket végül mindig gyűrje maga alá a kohézió, az érdekközösség megőrzésének – saját belátás szerint is fontosabbnak érzett – prioritása, mindannyiszor útját állva a végletes széthúzásnak és tartós szembefordulásnak. S végül, hogy a külső érdekérvényesítésben legyen nyilvánvaló, hogy együtt hatékonyabban lehet fellépni, mint külön.

Amíg ezek érvényesek, addig az EU léte is igazolt. A mostani ünneprontás abban áll, hogy az említett pontok kapcsán is némelyek kérdőjeleket vetnek fel. Mint például, hogy vajon egy huszonöt-huszonnyolc, jövőben harminc-harminckét tagot számláló közösség működési zavarainak költségeit is felül tudja-e még írni az egységes keretek létéből származó nyereség? Vagy, hogy vajon az a tény, hogy 1995 óta csakis támogatásra váró újabb tagállamok belépése – illetve további hasonlók jelentkezése – jelenti az unió bővülését, meddig teszi „rentábilissá” a nettó befizetők számára az egész projekt finanszírozását? És ha ők nem adnak több pénzt, lehet-e más forrása a belső szolidaritásnak –, ha meg az nincs, akkor mi van helyette?

Vajon az agrárpolitika kiemelt támogatása jelenti-e ma is az adekvát választ a globalizáció kihívásaira? És vajon az utóbbiak nyomán is előálló gazdasági nehézségek fényében még mindig előnyben részesítendő-e az érdekközösség prioritása, avagy immár a tagtársakat sem kímélő protekcionizmus térnyerése a megkerülhetetlen módszer – főként, ha a honi közvélemény is e felé szorít?

Vajon tud-e huszonöt-harminc taggal is olyan érdek- és értékközösség talaján állni az unió, mint ami a közös piaci hatok létét még oly szilárd alappá tette? S ha nem, vajon a belső töredezettség – mondjuk, a „koncentrikus körök Európája” – jelenti-e a hosszú távú megoldást? Mi nevezhető még EU-nak? És az vajon képes lesz-e még mindenki számára szavatolni a pozitív mérleget: prosperitásban, békében, érdekérvényesítésben? Ha nem, mi lesz a külső körbe szorulókkal?

Megannyi zavarba ejtő kérdés. Ettől persze továbbra is jogos az eddigi vívmányok ünneplése, abban ugyanis a pozitív mérleg megkérdőjelezhetetlen. De a jövőbe nézve a fenti kérdésekre is mihamarabb válaszolni kell, különben a jövőbeni ünneplés is bizonytalanná válhat.

A szerző állandó brüsszeli tudósító