Kísért az EU-alkotmány

Az EU-külügyminiszterek hétvégi találkozóján a felszólalók többsége 2009-ben jelölte meg azt a „végső” határidőt, ameddig tisztázni kell a szerződés kitételeinek a sorsát. A dolog iróniája, hogy midőn 2002-ben megkezdődött a szerződéstervezet előkészítése, jó páran fölöslegesnek vélték, hogy az akkor még szinte életbe sem lépett nizzai szerződés „feje fölött átnyúlva” máris újabb dokumentumot gyártsanak. El kellene az egészet halasztani 2009-ig – mondták. Hadd menjen le egy parlamenti és bizottsági ciklus immár „Nizza szerint”, és aztán a tapasztalatok fényében lehetne az elkerülhetetlennek bizonyuló módosításokat kialkudni.

És lőn: a végén megszületett ugyan a szerződés, de nem kizárt, hogy mégiscsak 2009 tájékán lehet belőle valami – ha egyáltalán…

Az alkotmányos szerződés alapvető csapdájáról volt már szó: a hétvégi vita annyiban volt érdekes, hogy konkrét illusztrációkkal szolgált. Az alapvető gond, ugye, hogy azzal, hogy a dokumentum szövege az EU létének valamennyi területét lefedte – majd az egészet két országban is leszavazták –, mára lehetetlenné vált bármely közösségi területhez hozzányúlni. Lehetetlen, mert aki megteszi, annak a lépését „mazsolázásnak” vagy az elutasított szerződés visszacsempészésének minősítik. Ezt nevezik ma alkotmányos csapdának, amelyből egyre többen keresik a kiutat. A tét ugyanis immár nem a balul kiütött szerződéstervezet „átmentése”. Hanem az EU bármilyen jövőbeni továbbformálása.

Bécsben akadtak példák is. Vajon ha a bizottság kezdeményezésére a miniszterek tanácsa egyhangúlag úgy dönt, hogy közösségi alapokra helyezi a rendőrségközi együttműködést – amiről volt szó az alkotmányos szerződésben is –, akkor ez utóbbiból „mazsoláznak”, avagy az 1997-es amszterdami szerződés vonatkozó cikkelyét ültetik át a gyakorlatba? Vagy el kell-e tekinteni attól, hogy jobban bevonják a nemzeti parlamenteket a közösségi jogalkotásba, ellenvéleményüket pedig – ha nagy többségében van ilyen – lassító tényezőnek tekintsék, csak azért, mert hasonló gondolat az alkotmányos szerződésben is előfordult?

Adódik már jogi patthelyzet is. Az „alkotmánnyal” együtt bukott a bizottságnak a 27 országon felüli taglétszámnál alkalmazható leírása is. Mindeközben a hatályos nizzai szerződés csak 27 tagállamig engedélyezi, hogy minden ország egy biztost delegálhasson. Azaz „Nizza alapján” a horvát bővítés előtt mindenképpen hozzá kellene nyúlni a bizottsághoz. A „bukott alkotmány” alapján ezt nem szabad, mert akkor „kimazsolázunk” egy tételt az elutasított szerződésből.

Előre látható, hogy az élet újabb és újabb példákat fog produkálni. Az alkotmányos csapda nem lesz tartható a végtelenségig. Ennek felismerését is sugallta az a hétvégi álláspont, amelyik 2009-re tiszta vizet akar önteni a pohárba. Mindeközben az „alkotmány-”, de legalábbis a kimozduláspártiak a tavalyi sokkból magukhoz térve kezdenek mind eltökéltebbé válni. EP-képviselők már hónapokkal ezelőtt felvetették: ha nincs megoldás alkotmányügyben, akkor ne lehessen bővítés sem. Osztrák diplomaták Bécsben még kizárták, hogy létezne effajta árukapcsolás. De ha másként nem megy, idővel ez is lehetséges.

Miként azt sem, hogy végül mégiscsak elhagyják a dokumentum homlokzatáról az „alkotmányos” elnevezést: meghagyva egyszerű szerződésnek. Sokak szerint mindig is be kellett volna érni ennyivel – már rég túl lennének rajta mindenütt…

Ez persze csak feltételezés. Ami bizonyság, hogy a fiókba kényszerített tervezet ügye mindaddig kísérteni fog, amíg valamilyen megoldás nem születik rá. Bebizonyítva egyúttal, hogy jelentős részben nem önmagáért lett volna fontos, hanem valós ügyek megoldásaként. Nos, a megoldást közben kivonták a forgalomból. Az ügyek azonban megmaradtak ügyeknek. Folytonos mementóként.

A szerző állandó brüsszeli tudósító