Önkritika után jönnek a tettek?

„A költségvetési egyensúly felborulása nagyobbrészt a 2002–2006 közötti kormányokat terheli.” Hogy ki volt ekkor a miniszterelnök? Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc. És kitől származik e kijelentés? Gyurcsány Ferenctől. A magyar politikában nem szokás az önkritika, ám ha valaki képes a hibák beismerésére, akkor talán a változtatásra is elszánja magát.

Merthogy a kijelölt miniszterelnök sokat beszélt az elmúlt napokban, s mindig óriási változásokat emlegetett. A parlamentnek tegnap benyújtott kormányprogramban is tetten érhető e törekvés.

Igaz, szándékból eddig sem volt hiány, ám a végrehajtás elmaradt.

A tettekre most sincs garancia. A gazdasági kényszer azonban az eddigieknél nagyobb. S ha baj van, akkor a bátorság is meg szokott jönni.

A kormányprogram általánosan vázolja az állam egész működésére kiterjedő reformsorozatot. Csupa szimpatikus cél, különösen a gazdaság felől közelítve. Hát persze hogy jó lenne, ha szolgáltató, hatékony állam jönne létre. De mi a garancia arra, hogy az esetleg fellángoló sztrájk- és demonstrációs hullám vagy pusztán a fenyegetés nem fogja vissza a kormányt? Vagy legalábbis nem teszi felemássá a tervezett változtatásokat?

A leendő kormány reformálma az egész társadalmat érintené. Átrendezné a teljes közigazgatást, az egészségügyet, az oktatást s a politikát. Ésszerűsítene, karcsúsítana, spórolna. Első menetben még így is nőnének a terhek. Ez benne van a kormányprogramban. Az áldozatokra azért van szükség, hogy utána az egész állam versenyképessé válhasson, amely nem terheli, hanem kiszolgálja polgárait, segíti a gazdaságot.

Ha van esély e cél megvalósítására, van értelme az átmeneti áldozatoknak. Ha megint csak teszetosza lépések következnek, akkor nincs. Akkor újra csak maradnak a szavak, az ígéretek. Ahogy ez nálunk lenni szokott.