Reformra váró kvótakereskedelem

Vélhetően nem elszámolták magukat, hanem az ipari lobbi érdekeinek megfelelően cselekedtek az európai kormányok akkor, amikor a tényleges tavalyi szén-dioxid-kibocsátást jóval meghaladó szennyezésre adtak jogot vállalataiknak a kvóták kiosztásakor. Az elmúlt hetekben sorra megjelenő nemzeti emissziós adatok eredményeként az Európai Bizottság e heti összegzésének idejére az egy tonna szén-dioxid-kibocsátásra jogot adó kvóta ára a korábbi 30-ról már 10 euróra esett. A szennyezés árának ilyen mértékű csökkenését az teszi különösen ijesztővé, hogy közgazdászok már a tavaly decemberi, Montrealban megrendezett globális környezetvédelmi tanácskozás kapcsán súlyos kételyeket fogalmaztak meg a rendszer hatásosságát illetően. Pedig akkor még a kvótaár folyamatos emelkedésének idejét éltük.

A kételyek megfogalmazása mellett tavaly decemberben két dolog bizonyossá is vált. Az egyik, hogy a felmelegedés elleni küzdelem fő eszközének tartott kiotói jegyzőkönyv vállalásait az aláírók aligha tudják teljesíteni 2012-ig. A másik, hogy egy újabb globális megállapodás keretében a kormányok a 2012 utáni időszakra már meg sem kísérelnek számszerű célokat megfogalmazni a szén-dioxid-kibocsátás mértékének csökkentésére.

Az unió emissziókereskedelmi rendszere viszont éppenséggel a kiotói jegyzőkönyv vállalásaira épül. Vagyis a decemberben napvilágot látott előrejelzések szerint a rendszer a rövid távú célkitűzések elérésére alkalmatlannak bizonyulhat, miközben a 2012 utáni időszak igényei a kialakításakor eleve fel sem vetődtek. A hosszú távra tervezés a montreali kudarc után még kétségesebbé vált, bár elvileg nem zárható ki, hogy az unió legalább saját hatáskörében tesz a maga számára számszerű vállalásokat. Az azonban biztos, hogy azok elérésére hatékonyabb módot kell majd találnia.

A szennyező vállalatokat jelenleg nem ösztönzi a tiszta technológiákba, illetve a környezetvédelmi célú kutatásba és fejlesztésbe való beruházásokra a kvótakereskedelem rövid távú jellege. Nem elég, hogy maga a rendszer csak 2012-ig terjed ki, az engedélyezett kibocsátási szint mindössze 2008-ig ismert. Így aztán a befektetőknek politikai kockázatot vállalva kellene megjósolniuk, hogy a kormányok 2012 után mit tesznek. A bizonytalanság azt eredményezi, hogy a kibocsátáscsökkentési célok eléréséhez a szükségesnél kisebb mértékben ruháznak be környezetkímélő technológiákba.

A „hagyományos” környezetvédelmi politika a hosszú távú kiszámíthatóságot egy-egy technológia kiválasztásával és támogatásával teremti meg. A kormányoknak azonban ebben az esetben az ágazati lobbik érveit mérlegelve kell letenniük a garast valamely technológia mellett, ez kevés garanciát jelent arra, hogy a döntéssel a gazdaság egésze jól jár. Ha pedig a támogatás mechanizmusának kereteit már kialakították, semmi sem ösztönzi a cégeket egyéb technológiák kifejlesztésére. A 70-es és a 80-as években éppen így szenvedte meg ezt a fajta politikát a nem nukleáris célú k+f. A közgazdászok egy olyan új politika kidolgozását sürgetik, amely egyszerre kiszámítható és piacbarát. A befutónak jelenleg az a javaslat tűnik, amely fenntartaná ugyan a szén-dioxid-kereskedelmi rendszert, ám azt egy aukciós elemmel egészítené ki. Vagyis a vállalatok az eredeti szennyezési kvótákat sem ingyen kapnák, hanem licitálniuk kellene rájuk. Az árverésre kínált kibocsátási mennyiséget a kormányok a hosszú távú, 20-30 éves környezetvédelmi célkitűzéseik alapján állapítanák meg. A mechanizmus piacbarát jellegét pedig annak technológiailag „vak” jellege adná, vagyis az, hogy a kormányok nem kényszerülnének rá a technológiák közötti választásra. A kvótaárak és a technológiai lehetőségek mérlegelésével a vállalatok maguk találhatnák meg a leghatékonyabb megoldásokat, erre – a legtöbb információ birtokában – amúgy is nekik van a legnagyobb esélyük. A piaci elv jelenleginél nagyobb érvényesülése azzal az előnnyel is járna, hogy nem juttatná extraprofithoz azokat az energiatermelőket, amelyek eddig a nekik semmibe sem került kvótaárakat is áthárították a fogyasztókra.

A szélenergián alapuló iparág tavaly például rekordévet zárt: világszerte 11 ezer MW-tal bővült a kapacitás, ez a megelőző évhez képest 40 százalékos növekedést jelent.

Jól megy a környezeti technológiákra összpontosító befektetési alapoknak is.

A Nagy-Britanniában ezen a területen úttörőnek számító Impax Asset Management által kezelt összeg az elmúlt három évben megkétszereződött, és mára megközelíti a 300 millió fontot (116 milliárd forint).

A szélenergián alapuló iparág tavaly például rekordévet zárt: világszerte 11 ezer MW-tal bővült a kapacitás, ez a megelőző évhez képest 40 százalékos növekedést jelent.

Jól megy a környezeti technológiákra összpontosító befektetési alapoknak is.

A Nagy-Britanniában ezen a területen úttörőnek számító Impax Asset Management által kezelt összeg az elmúlt három évben megkétszereződött, és mára megközelíti a 300 millió fontot (116 milliárd forint).-->