Fájdalomcsillapítás

A sebeit nyalogató, magával elfoglalt ellenzék nemes egyszerűséggel „egyétek meg, amit főzetetek” alapállásból semmiféle részvételt, szerepet nem kíván vállalni az államháztartás megbomlott, gazdasági krízissel fenyegető egyensúlyának helyreállításában. Első ránézésre az ellenzék ilyen magatartása talán még érthető is, normálisnak tűnhet, de azt azért érdemes megemlíteni, hogy a „romlás virágai” a magyar gazdaságban, de legfőképpen a költségvetésben nem a mostani összetételű koalíció kormányzati pozícióba kerülése óta jelentkeznek.

A 2000 utáni alaphelyzet jellemzője, hogy a világ és különösen az EU gazdasági konjunktúrája kifulladt, a magyar gazdaság növekedése pedig jelentősen mérséklődött, ugyanakkor – a 2002-es választásokra kacsingatva – egy erőteljes, a belső fogyasztást felpörgető, a költségvetési kiadásokat – támogatások, béremelések – a bevételektől elszakító gazdaságpolitika indult be. A mostani koalíció történelmi bűne, hogy a beindult, a gazdasági lehetőségeket egyre látványosabban meghaladó állami költekezést nemcsak hogy nem fogta vissza, hanem túl komolyan vette a választási ígéreteit.

Nem vitatva a régi-új kormány ebbeni súlyos felelősségét, aligha volna méltányos azonban felelősségét kizárólagossá tenni. Természetesen nem várhatjuk, hogy az ellenzék vagy az érintett vállalkozások, munkavállalók közös felelősséget vállaljanak a kialakult helyzetért. Bár az elmúlt négy évben nem volt olyan, a költségvetés helyzetét javítani szándékozó kormányzati kezdeményezés, amely az ellenzék vagy az érintettek heves ellenállását ne váltotta volna ki, ugyanakkor a többletjuttatásokat, kedvezményeket mindenki természetesnek és rég megérdemeltnek tekintette. A kormányzat és az ellenzék politikai felelősségét jól jellemzi talán, hogy 2005 a pártok kommunikációjában egyértelműen az adócsökkentés éve volt. Ennek is köszönhető – átgondolt gazdaságpolitikánk nagy dicsőségére –, hogy sikerült a 25 százalékos áfát 20 százalékra mérsékelni. Mindez olyan időszakban zajlott le, amikor a hazai és nemzetközi elemzések a költségvetés súlyos egyensúlytalanságára hívták fel a figyelmet.

Természetesen mindenki próbálja megvédeni szerzett pozícióit. A napvilágot látott intézkedésekkel kapcsolatos reagálásokhoz érdemes megjegyezni, hogy a legáltalánosabb ellenvetés a nem kellő végiggondoltság és a hatásvizsgálatok hiánya. A rövid távú kiigazításoknak és szándékolt reformoknak az egyes gazdasági, társadalmi csoportokra gyakorolt végső hatását persze szinte lehetetlen most prognosztizálni, ennek ellenére az érintettek egyértelműen úgy ítélik meg, hogy a kiigazítás terheiből irreális részt kívánnak a nyakukba varrni.

Az érzelmekkel persze nehéz racionális érvekkel vitatkozni: de azért érdemes néhány makrogazdasági mutatóra utalni, 2000–2005 között a GDP ugyan 27 százalékkal nőtt, de a felhasználható jövedelem ennél kisebb mértékben, hiszen az import-energiahordozók árának megtöbbszöröződése jelentős cserearányromlást okozott. A belföldön ténylegesen elosztható jövedelem bővülése 2000–2005 között csupán 20 százalékra tehető. Ebben az időszakban a reálbérek és a nyugdíjak reálértéke körülbelül 45 százalékkal, a vállalati profitok pedig ennél is gyorsabban nőttek.

Mindebből következik – miután az államnak önálló jövedelme nincs –, hogy az elmúlt évek költségvetési túlköltekezéseiből, a növekvő adósságállományból a társadalom nagy csoportjai – ha nem is egyformán – de részesültek. Így aligha lehet másképp, minthogy az egyensúlyjavítás terheiből is mindenkinek vállalnia kellene a rá eső méltányos részt. Ez kisebb fájdalommal csak akkor járhat, ha a szélesebb közvélemény is érzékeli majd.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója