Verseny nélkül hatékonyabb?

Aki utazott mostanság vonaton, jól tudja: a MÁV rendbetétele aligha halogatható tovább. A nyilvánosságra hozott, jórészt racionális reformterv némely része azonban igencsak meggondolatlannak tűnik.

A MÁV helyzeténél ugyanis legalább két tényezőt kell figyelembe vennünk: egyrészt a szocialista mamutvállalat bürokratikus szervezeti örökségének vitatható hatékonyságát, másrészt az állam felelőtlen fellépését. Ha ugyanis egyik oldalról megszabjuk a viteldíjakat, a másik oldalon pedig gátat szabunk a tömeges elbocsátásokkal járó üzleti szemléletű reformoknak, a szakmai alapú vezetőkiválasztásnak, sőt még a vasutasok sztrájkkal támogatott bérkövetelésének is engedünk, akkor még egy jól működő szervezetet is könnyen veszteségessé tehetünk.

A Volán-járatokkal párhuzamos útvonalak összevonása mindezeken nem segít: a tevékenység visszavágása csak akkor racionális, ha az adott termék valóban nem értékesíthető önköltsége felett. Látva, hogy az emberek sokszor inkább saját gépkocsival utaznak, nyilvánvaló: a kihasználatlanság oka nem ez, hanem a szolgáltatás értéke és ára közti aránytalanság. (Gondoljunk csak az utóbbi években folyamatosan lezüllő IC-k itthon emelt szintűnek számító szolgáltatásaira.)

Ráadásul a két konkurens párhuzamosságainak felszámolása megszünteti még a mai halovány versenyt is: a megmaradó egyik vagy másik szolgáltatási módot monopolhelyzetbe hozza, így azt a használatára kényszerülőknek bármilyen drágán, tetszőlegesen gyenge hatékonysággal adhatjuk el. A pazarló szervezeteket valójában éppen azzal lehetne reformokra késztetni, ha élénkítenénk a versenyt, és az állam pályáztatással döntené el, melyik cégtől vásárolja meg egy adott terület rögzített minőségű tömegközlekedési szolgáltatásait, lehetőséget kínálva az indulásra és az állami támogatás megszerzésére a magánszférának is. Erre pedig eddig csak homályos, távoli ígéretek hangzottak el.