A költségvetés két oldala

Mind a munkaadók, mind a munkavállalók érdekképviseletei elutasítják a növekvő adóterheket. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara például emellett – eléggé el nem ítélhető módon – felajánlja a segítségét a kormánynak a kiadási oldalon eszközölt megszorító lépések kimunkálására. Megérne egy misét az ilyen jellegű megközelítés etikai vonatkozása, de csak arra gondolhatok, hogy a munkaadók egyik reprezentánsa döntően és kizárólag a költségvetés kiadási tételei között szereplő és nem elhanyagolható súlyú közvetlen és közvetett vállalati támogatások drasztikus csökkentésére, esetleg teljes megszüntetésére gondol. Egyébként a mai helyzetre általánosan jellemző, hogy – elfogadva a költségvetési kiigazítás szükségességét – minden érintettnek világmegváltó javaslatai vannak mások terheinek növelésére.

Amit érdemes lenne tudomásul venni, hogy még rövid távú megközelítésben sem választja el betonfal a költségvetés bevételi és kiadási oldalát. Arra gondolok, hogy a mostani költségvetési problémákat nem választhatjuk el a 2000 után folytatott, a belső fogyasztást élénkítő gazdaságpolitikától. Az időszak elején a gyengülő nemzetközi konjunktúra részbeni ellentételezéseként szolgáló állami költekezés kétségtelenül javította gazdaságunk teljesítményét. A vállalkozói szféra sem feledkezhet meg arról, hogy például a fölpörgetett autópálya-építés vagy a lakásépítéseknek nagy lökést adó állami támogatások egyrészt a mostani egyensúlyvesztés fontos tényezői, másrészt a hazai kis- és középvállalkozások számára államilag föltupírozott piacot jelentettek. A költségvetés kiadásainak és a hiány növekedésének tehát kétségtelen haszonélvezője volt a vállalkozási szféra, például az építőipar, ahol pedig 30-50 százalékosra teszik a fekete-szürke gazdaság arányát. Ilyen összefüggésekben az érintettek „előkelő távolságtartása” enyhén szólva különös.

Mindezzel csak arra szeretnék utalni, hogy tágabb összefüggésben a kiadási oldal drasztikus csökkentése egyértelműen a hazai kis- és közepes vállalkozásokat érinti igazán – a multik nemzetközi piacra termelnek –, ilyen szempontból az adók és a terhek növelése ebben a szférában talán fájdalommentesebbnek is tűnik.

Mindezen hatások akkor érvényesülhetnének, ha a költségvetés kiadási oldalán teendő kormányzati lépések nem lennének korlátozottak. A valóság az egyfelől, hogy a költségvetés nagy elosztórendszerei a reformok elmaradása miatt ma gazdasági szempontból irracionálisan működnek, forrásigényük akkor is nő, ha az adott terület tevékenységét szűkítik, másrészt az elmúlt években ezen területeket állandó költségcsökkentésre kényszerítették. Súlyos növekedési és társadalmi-szociális következmények nélkül ugyan az adott rendszerek mostani finanszírozása valamelyest csökkenthető, de nem 800-1000 milliárd forinttal. Az adott helyzetben a kormányzat mozgástere tehát rendkívül szűk, egyrészt mert a költségvetés hiányának gyors csökkentése nem halasztható, másrészt a büdzsé kiadási oldalát meghatározó elosztórendszerek megreformálása rövid távon inkább forrástöbbleteket feltételez.

Az általános hazai és külföldi vélekedéssel szemben a kiadási oldalon meghirdetett intézkedések jelentős költségcsökkentést ígérnek, pl. a fogyasztóiár-kiegészítés radikális csökkentése, a közigazgatási létszám leépítése, a földgáz-kompenzáció rendszerének a rászorultsági elv szerinti átalakítása stb. Nem is beszélve az intézkedések hatásaként 3-4 százalékponttal megugró inflációról, amely a kiadási oldal reálértékét tetemesen leapasztja. Végül is nagyon nehéz egyértelműen megítélni, hogy a meghirdetett kiigazítás teljesíti-e a méltányosság, a teherbíró képesség szerinti tehervállalás követelményeit. Mindenesetre a kormányzati szándék ilyenfajta törekvést tükröz, bár a piaci viszonyok, az érdekérvényesítés eltérő volta és a felerősödő politikai megfontolások jelentős módosulásokat hozhatnak.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója