Hárított öngól
Mindenekelőtt szögezzük le: önmagában nincs semmi baj azzal, sőt éppenséggel kívánatos, hogy a versenyszférában alkalmazott teljesítménymérési és -ösztönző módszerek végre gyökeret verjenek a közigazgatásban. Akár a legfelső szinten is. A miniszterek év végi megjutalmazásának utóbb módosult terve azonban több sebből vérzett.
Először is nincs objektív értékelési rendszer. Ezt még alsóbb szinteken is csak jövőre tervezi bevezetni a személyzeti ügyekkel megbízott államtitkár, a kormánytagok nyilvánosságra hozott listájának rendezési elve azonban finoman szólva ellentmondásos. Erre ugyanis azok kerülhettek fel, „akikre az elmúlt fél évben a reformok és a középtávú fejlesztéspolitika megalapozásában és elindításában meghatározó szerep hárult”. Akkor mit keres ott Szekeres Imre, és miért nincs rajta például Draskovics Tibor?
Ennél is nagyobb etikai problémát vet fel, hogy a miniszterelnök előző kormánya esetében korántsem alkalmazta ilyen vehemenciával a teljesítményelv alkalmazását. Mert azért az mégiscsak disszonáns lenne, ha a régi-új pénzügyminisztert abban az évben jutalmaznák, amikor a hiány a tervezettnek a duplája. Vagy talán az is erény, ha valaki elront valamit, és később (esetleg) sikerül helyrehoznia?
A legrémisztőbb azonban Gyurcsány Ferenc politikai rövidlátása és a társadalmi közeg teljes félreismerése. A kiosztandó pénzek a miniszterek számára csupán jelképes nagyságúak, nyilván nem is okozott túl nagy érvágást nekik, hogy – akár önként, akár nyomásra – lemondtak róla. Arra azonban kiválóan alkalmasak lettek volna, hogy méginkább a reformok ellen hangolják a közvéleményt.
Ha futballhasonlattal akarnánk élni: a miniszterelnök eddig ügyesen végigcselezett mindenkit, a legvégén azonban a saját kapuját vette célba. Még szerencse, hogy csapattársai végül hárították a lövést. Az viszont kérdés, hogy a nézők elfelejtik-e a kínos epizódot.
