Lesz-e valaha eurónk?

Öt évvel ezelőtt még úgy tűnt, hogy az eurózónához való csatlakozásunk kizárólag annak az erőfeszítésünknek lesz a függvénye, amellyel a releváns egyensúlyi mutatóinkat, azaz inflációnkat, államháztartási hiányunkat, adósságunkat és kamatszintünket alacsony szintre sikerül letornásznunk. Érdekes, hogy a nemzeti valuta és a hozzá kapcsolt nemzeti önrendelkezésünk (azaz az önálló monetáris politika) feladása éppen a nemzeti jelleget általánosságban kidomborító politikai erők számára volt szimpatikus gondolat, míg a jellemzően az unióra és az integrációra nyitottabb gazdaságpolitikai irányvonal ódzkodott attól, hogy minél gyorsabban megszabaduljunk a forinttól. Ez persze nem ideológiai, mint inkább közgazdasági iskolai kérdés volt, de végeredményben elmondható: a szocialista-liberális koalíció mindvégig igyekezett elkerülni, hogy rövid időn belül igent kelljen mondania a csatlakozásra, sőt, ez igazából most sincs másképp. A jelenlegi realitásokat számba véve ez a veszély nem is fenyegeti, hiszen ha a konvergenciaprogram vállalásaihoz hozzáadunk egy ciklus végi, minimális választási lazulást, akkor csatlakozásunkra legkorábban 2013-ban kerülhet sor.

2013-ban viszont az Európai Unió merőben másmilyen lehet, mint most. Az akkorra 27 tagúvá bővülő gazdasági-politikai alakulat egy olyan költségvetési periódus végéhez közeledik, amelyet az elejétől a végéig a 15 régi és a 10+2 új tagország közti erőforrás-reallokáció fog meghatározni. Addigra a hidegháború alatt létrehozott, elsősorban Európát egy szovjet tengeralattjáró-blokád alatt is élelmezni hivatott közös agrárpolitika (kap) a felzárkózni vágyó, ténylegesen elmaradott régiók forrásigénye miatt végképp reformra szorul. Ezt a lassan, de biztosan felemelkedő harmadik világbeli országok WTO-tárgyalásaik során amúgy is ki fogják kényszeríteni. A kap reformja, pontosabban jelen formájában történő megszűnése kiváltja az alapító Franciaország haragját a „végeken” ugráló tizenkettekkel szemben, még akkor is, ha az emberöltőnyi ingyenebéd mellett az ország azt is az uniónak köszönheti, hogy ezeregyszáz évnyi folyamatos háborúskodás után most már nem kell félnie Németországtól.

A 2013 utáni időszak még egy jelentős, ha az unió életében egyenesen nem a legjelentősebb dilemmát hozza: Törökország esetleges csatlakozását, illetve a hozzá kapcsolódó heves pénzügyi és ideológiai vitákat. Törökország nagysága, forrásigénye és kulturális gyökerei miatt óriási kihívás. Az ország nemcsak a szó európai értelmében szegény, de mohamedán lakossága ellenérzést kelt a keresztény hagyományú európai közösség körében. Történik ez annak ellenére, hogy a kis-ázsiai ország társadalma világiasabb és európaibb sok olyan európai iszlám kisebbségénél, amelyek a gyarmatbirodalom szétbomlása után a liberális bevándorlási politikának köszönhetően nagy számban képviseltetik magukat Nyugat-Európában.

A „régi” Európa már most igyekszik az újonnan bejövők előtt zárni, informális és intézményesített formák alkalmazásával egyfajta belső kört kialakítani. Az eurózóna már most is az intézményesített belső kör legfontosabb megjelenési formája, 2013-ban pedig még inkább az lesz. A szlovén és a litván csatlakozási igény megmutatta, hogy új tag felvétele annyira fájdalmas procedúra, mintha a fogukat húznák. Szlovénia esetében a szabályoknak való formális megfelelés miatt a tizenkettek kénytelenek voltak engedni, de Litvánia jelentkezését közgazdaságilag nevetséges indok alapján utasították el: a balti ország az öt maastrichti kritériumból négyben jobb értéket tudott felmutatni, mint délszláv társa, a kritikus inflációs feltételt pedig két nem eurós ország alacsony árindexe miatt nem teljesítette. A folyamat egyértelmű, és 2013-ban nagyon össze kell szednünk magunkat ahhoz, hogy euróátvételünk előtt ne legyen a szerencsétlen litván példához hasonló akadály. Feltéve, hogy akkor még bárkit is felvesznek ebbe a szűkebb klubba.

A szerző a Budapest Alapkezelő Rt. befektetési igazgatója