Mi lesz veled, Budapest?
Személyi ellentétek persze minden testületben voltak, vannak és lesznek, ebből a szempontból semmi rendkívüli nem történik Budapesten. Ám a baloldali és liberális erőknek – a fegyelmezett ellenzékkel szemben – mindössze egyetlen mandátumnyi többségük van. S így még akkor is nehéz időszak elé néznének, ha a két párt között viszonylag harmonikus lenne a kapcsolat – ami az elmúlt hetek cirkuszai szerint messze nincs így –, ráadásul a pártfrakciókon belül is komolyak a törésvonalak. Persze a koalíciós politikusoknak lesz négy évük arra, hogy végre zöld ágra vergődjenek egymással, csupán az a probléma, hogy közben nem ártana egy „aprósággal” is foglalkozni: Budapestet kellene vagy legalábbis illene irányítani. Aki pedig ebben a városban él, az tisztában van azzal, ez némileg nehezebb feladat lesz, mint Demszky Gábort és Molnár Gyulát rávenni a közös szilveszterezésre.
A főpolgármester és csapata ugyan olyan magabiztos, mint bármikor. Állítják, anyagilag rendben van a város, az intézményei működnek, a fejlődése dinamikus, és desszert gyanánt közlik, valamikor – bár mostanában mintha kevesebbet hallanánk a dátumról – felszállhatunk a tíz évvel ezelőttre ígért négyes metróra is.
Csakhogy Budapest valódi pénzügyi helyzetét alig látja át valaki, akik viszont ismerik a pontos számokat, azok is mást-mást olvasnak ki belőlük. Működésre még úgy-ahogy akad pénz, ám ahhoz, hogy ne dőljenek be az intézmények, többet be kell zárni, össze kell vonni közülük, s az egészségi reformintézkedéseket kísérő hisztériát látva ez szintén nem lesz fáklyásmenet. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a legatyásodott kerületek sorban átpasszolják azokat az intézményeiket – ilyenek például a középiskolák –, amelyek fenntartása nekik nem kötelező, viszont jelentősen megterheli a büdzséjüket. Így a főváros újabb és újabb százmilliós terheket vesz folyamatosan a nyakába.
A következő évek fejlesztéseit azonban szinte kizárólag uniós forrásokból akarják megvalósítani a Városházán. Ez ugyan méltánylandó elképzelés, csakhogy amennyiben a pályázatok elkészítésénél, benyújtásánál, a pénzek elosztásánál, a kivitelezők kiválasztásánál is olyan lesz az együttműködés a döntéshozók között, mint egyéb ügyekben, akkor a pénzek jelentős része csak a politikusok álmaiban jelenik meg, s nem a város számláin.
További súlyos gondot jelent, hogy a nyári nagy reformelképzelések keretében nem sikerült a nehézkes, sok esetben illogikus szabályozásokat tartalmazó kétszintű önkormányzati rendszeren változtatni. Így továbbra is komoly érdekellentétek, működési zavarok jellemzik a főváros és a kerületek viszonyát – üdítő kivétel, hogy a sok vitára okot adó forrásmegosztás szabályai egyszerűsödtek és konkrétabbak lettek –, amelyet az ellenzéki pártok térnyerése tovább súlyosbít. A gyáriparosok fórumán vetette föl például egy vállalkozó Lamperth Mónikának, milyen sok gondot jelent neki, hogy egyszerre kell megfelelnie a kerületi, illetve a fővárosi – gyakran egymásnak ellentmondó – elvárásoknak, ám a miniszter az udvarias és megértő szavain kívül semmi biztatóval nem tudott neki szolgálni.
Persze ezekkel a problémákkal még ki lehet húzni egy-két évet, talán ciklust is, hiszen kevésbé látványosak, s nem érintenek mindenkit húsbavágóan.
De van a fővárosnak egy olyan problémája, amelynek során valóban forradalmi hangulat alakult ki Budapesten, és ez sokkal komolyabb, mint a „nagy szeptemberi–októberi Kossuth téri események”. Aki ezekben a karácsony előtti napokban elköveti azt a hibát, hogy csúcsforgalom idején a belváros egyik pontjából el akar jutni egy másikba, annak nem kell elmagyarázni, miről van szó…
A szerző a Világgazdaság munkatársa
