Párhuzamos EU-stratégiák
A legfrissebb példa a múlt heti csúcstalálkozó, amelyen egyesek úgy vélték, hogy az unió legfontosabb dolga most az intézményi reformok – a „mélyítés” – következetes végigvitele, és csak utána lehet szó bármilyen további bővítésről. Tőlük eltérően mások azt vallották, hogy nem lehet a bővítési játékszabályokon menet közben módosítani, és nem ezt kell a reformokhoz igazítani, hanem fordítva: az utóbbit kell az előbbihez passzítani. A vita akár patthelyzetet is előidézhetett volna. Ehelyett Barroso bizottsági elnök megelégedetten jelenthette be, hogy sikerült konszenzusra jutni abban a „párhuzamos megközelítésben”, amely a két elvárást „konstruktív módon kombinálja”, és mostantól mindkettőt célnak tekinti.
A megfogalmazás kísértetiesen emlékeztet arra, ahogyan a júniusi EU-csú-cson az alkotmány jövőjéről sikerült közös nevezőre jutni. Itt is akadt két markáns vélemény. Az egyik szerint folytatni kell a gondolkodást az EU jövőjéről és a szerződés lényegi pontjainak átmentéséről, mert ellenkező esetben a bővülő unió működőképessége forog kockán. A másik iskola úgy vélte: fölösleges most elméleti vitákat folytatni, inkább számba kell venni a hétköznapi konkrét teendőket, és érezhető eredményeket produkálva meg kell oldani azokat. A júniusi csúcs félidejében Barroso a mostanihoz hasonló módon méltatta az akkori „új konszenzust”, amelyben végül sikerült e két véleményt olyan „párhuzamos megközelítésbe” ötvözni, hogy az egyfelől fenntartja a szerződés jövője körüli egyeztetést, másfelől még határozottabban a napi folyamatokat segítő konkrét eredményekre, projektekre összpontosít.
De a maga nemében már ez is csak ismétlése volt a 2005. márciusi „gazdaságpolitikai” EU-csúcs „párhuzamos megoldásának”, amellyel a „lisszaboni stratégiába” igyekeztek új életet lehelni. A két végletet a „versenyképesség” erősítésének vagy a „szociális Európa” megőrzésének a látszólagos szembenállása jelentette. Végül itt is sikerült – „párhuzamos törekvésnek” minősítve – olyan közös képletbe vonni őket, amelyben az egyik cél a szociális vívmányok megőrzése, leszögezve ugyanakkor, hogy mindennek finanszírozásához a szükséges fedezetet csakis a versenyképesség erősítésével biztosíthatják.
A „párhuzamos megoldások” gyakorlata még bizonyulhat a jövőbeni kártékony fejlemények magvának, de válhat a fokozatos kibontakozás bölcs keretévé is. Az előbbi főként akkor következhet be, ha a „párhuzamosság” kinyilvánítása nem egyéb, mint a valós nézeteltérések szőnyeg alá söprése (miközben mindenki konokul kitart a saját szélsősége mellett). Ha és amikor így van, az nem egyéb, mint a nézeteltérések újratermelésének borítékolása.
Nem zárható ki azonban egy optimistább forgatókönyv sem. Amelyben a „párhuzamosság” rögzítése egyfelől a pillanatnyi véleménykülönbségek valós spektrumának keretbe foglalása. Másfelől viszont nyitva hagyja a lehetőséget, hogy az egyes konkrét ügyekben az éppen aktuális erőviszonyok, megfontolások és lehetőségek alapján e spektrum kínálta mozgástéren belül szülessenek eredmények. A jelek szerint a taglétszám drasztikus megugrásával nagy elvi kérdések esetében nemigen van mód – országcsoportok kirekesztése nélkül – végletes állásfoglalásra. De az, ahogyan az elmúlt hónapokban egy sor konkrét ügyben – mint a hétéves költségvetés, a szolgáltatási irányelv vagy a vegyi anyagok regisztrációja – mindig sikerült végül valamilyen irányban eldönteni a vitát, mutatja, hogy mindez nem szükségszerűen bénítja le a döntéshozást.
Bebizonyítva, hogy a „párhuzamos megközelítés” maga a mozgástér. Amelyen belül utóbb a konkrét ügyek tényleges vitája zajlik. Bízzunk benne, hogy a múlt heti állásfoglalás is végső hozadékában ezt a gyakorlatot erősíti majd.
A szerző a Bruxinfo EU-szakértője
