E-közbeszerzés 2007

A hazai elektronikus közbeszerzés megteremtésével kapcsolatban irányadó az Európai Unió i2010 programja; ennek célkitűzései között fellelhető egy olyan elem, amely a közbeszerzések 50 százalékának elektronikus lebonyolítását tűzi ki célul. Hogy mit takar ez a szám? A válasszal ez idáig adós maradt az EU, ez azonban nem feltétlenül hátrány az olyan, kevésbé fejlett közbeszerzési kultúrájú tagállamok számára, mint hazánk.

Az elektronikus közbeszerzés fejlődésére ugyanis jellemző, hogy igen nehezen található olyan „best practice”, amelyet egy az egyben másolva modern közbeszerzési intézményrendszer és gyakorlat hozható létre, tekintettel a kulturális, közbeszerzés-történelmi különbségekre, intézményrendszeri sajátosságokra. Gondolhatunk itt például a hazai hirdetmény-közzétételre, amelyet Európában egyedülálló módon kötelező hirdetmény-ellenőrzés előz meg. Ez a tevékenység egységes színvonalú hirdetmények megjelenését teszi ugyan lehetővé az Európai Unió Hivatalos Lapjában, másrészt azonban megakasztja az adatáramlást, lassítja a hirdetmény-közzétételt, és bizony meglehetősen megdrágítja a hirdetmények feladását, csökkentve ezzel a hazai közbeszerzési piac versenyképességét. Paradox módon ennek az ellenőrzési kötelezettségnek a választhatóvá tételét nem támogatta az Országgyűlés gazdasági bizottsága tavaly, ami egyértelműen a Közbeszerzések Tanácsa finanszírozási kérdésének megoldatlanságából adódik.

A hazai elektronikus közbeszerzés lassú fejlődése tehát egyrészt hazai sajátosságokkal, másrészt az EU kevésbé egységes és igen lassan egységesülő gyakorlatával is terhelt. Ez a gyakorlat egyrészt a hirdetmény-közzététel minél gördülékenyebbé tételéről, az adatok (hirdetmények, dokumentáció, kiegészítő tájékoztatás) elektronikus úton történő továbbításáról, a letöltési lehetőség megteremtéséről (ez utóbbira már a hazai gyakorlatban is találunk szép számmal példát) szól, valamint az elektronikus aláírás visszaszorulásáról (amely ez idáig csak jogszabályi szinten kapott szerepet a hazai e-közbeszerzésben). Szól továbbá olyan beszerzési technikák támogatásáról, mint az elektronikus katalógus (Európa legnagyobb közbeszerzési katalógusa a hazai központosított közbeszerzés katalógusa), valamint az elektronikus árlejtés lehetőségének a megteremtéséről (várhatóan 2007-ben megszületik az ezt szabályozó kormányrendelet).

A teljes folyamat informatikai támogatása – a hirdetmények közzétételétől egészen a szerződés megkötéséig – kevésbé jellemző, inkább a lehetőségekhez mérten a beszerzés minél gördülékenyebbé, átláthatóbbá és nem elsősorban olcsóbbá tételére alkalmazzák. A beszerzés folyamatában ugyanis lényegesen több olyan paraméter játszik szerepet, amely a közbeszerzések hatékonyságát növeli, gondoljunk csak az eljárások hosszának csökkenésére (az elektronikus út igénybevétele hazánkban is határidő-kedvezménnyel jár a hirdetmények feladásánál, dokumentáció-közzétételnél).

Egyelőre nemcsak saját szűk látókörű hozzáállásunk, de az európai célok sokszínűsége sem kedvez a hazai közbeszerzés informatikai támogatásának megteremtéséhez. Messze vagyunk tehát például olyan beszerzési megoldás hazai meghonosításától, mint a dinamikus beszerzési rendszer, amely teljesen elektronizált, rugalmas beszerzési folyamat megvalósítását teszi lehetővé a közbeszerzésben, és amelyet az EU tagállamai is igen kevéssé alkalmaznak.

A hazai elektronikus közbeszerzés kiegyensúlyozatlan fejlődése elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor a piac szereplői már nemcsak a legalapvetőbb információkhoz való hozzájutást kérik számon az intézményrendszer szereplőin, hanem szeretnék a rendelkezésre álló informatikai lehetőségeket minél inkább kihasználni. A fejlődés tehát nemcsak az EU-célkitűzések értelmezésén múlik, hanem azon is, hogy akarjuk-e egyáltalán…

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa