Eltitkolt számok

A pénzügyi szakemberek a ténynek tekintett pénzáramlással szemben a számvitel által kimutatott vállalati eredményre csupán véleményként tekintenek, hiszen egy jó könyvelő azt igen tág határok között kívánság szerint „kozmetikázhatja”. Ez persze nem a rendszer hibája: azért van választási lehetőség, hogy a végeredmény a lehető legvalósabb képet fesse a társaságról. Ám a lehetőséggel nem csak élni, visszaélni is lehet.

Jól látjuk ezt, amikor a cégek nagy többségének évekig nincs adóköteles jövedelme, és így osztaléka sem, miközben a csak ebből élő tulajdonosaik láthatóan jól prosperálnak. Az eva bevezetése előtt a fél ország számlákat gyűjtött ismerős vállalkozásoknak, s már látszanak az első jelei annak, hogy az egyszerűsített adó elvonási mértékének növekedésével a trend újraindul.

Nem elég azonban, hogy a cégek többségének jövedelmezőségi helyzetét aligha mutatja reálisan az éves beszámoló, a vállalatvezetők még ezeket a számokat is körmükszakadtáig titkolják. Miközben tőlünk nyugatabbra természetes, hogy egy társaság a honlapjára is felteszi – cégbíróságok közvetítésével – az amúgy is kötelezően nyilvánosságra hozandó üzleti beszámolóját, itthon erre a legritkább esetben látunk példát. Nemcsak a konferenciák amúgy dicsekvő előadói titkolják a számszaki eredményeket, de rendszeres, hogy még az azok benyújtását kikényszeríteni hivatott hatóságoknak sincsenek meg az előírt adatok.

A cégbíróságok széttárják a karjukat: amíg tömegével kell bejegyezniük az egyre alakuló – majd sokszor tetemes adósságot hátrahagyva jogutód nélkül eltűnő – cégecskéket, képtelenek a mérlegek beadását is ellenőrizni. Nem is beszélve azokról a cégekről, amelyek a benyújtás után kilopatják az iratokat a hatósági olvasótermekből. A sok korábbi ígéret után mostantól talán tényleg alkalmazott elektronikus adatbázis sokkal könnyebbé teheti a renitensek kiszűrését – feltéve, ha ahhoz a szándék is meglesz. Figyelembe véve a potenciális bírságbevételt és az államháztartás helyzetét, az eddigi késlekedés is érthetetlen, s legfeljebb az érintett, korántsem mindig kicsiny cégek politikai lobbizásával magyarázható. Talán ezt a tevékenységet is a kapacitásait állandóan fejleszteni tudó adóhatóságra kellene bízni; így az APEH ténykedésének volna nem csak az állam számára hasznos gazdasági hatása is.

De a gazdasági szereplők nem csupán a sokszor még a mérleg eszköz- és forrásoldalának eltérése felett is elsikló cégbíróságokat nézik baleknak, s nem csupán az adózást igyekeznek elkerülni. Nemrég egy dicsőséglista készítői kértek számokat egy vállalkozástól. Miután azonban a harmadik kimutatást kellett visszaadniuk, mert az önmagában sem volt konzisztens, az amúgy minden bizonnyal előkelő helyre pályázó céget végül kihúzták a jelöltek listájáról.

Sok vezető a nagyközönséget és a sajtót is amatőrnek nézi – néha sajnos nem is minden ok nélkül. Dunát lehetne rekeszteni mindenféle beruházások megtérülési idejét emlegető nyilatkozatokkal, miközben minden alapozó pénzügykurzuson kiderül, hogy ez a mutató értelmetlen, s az alapján gazdasági döntés nem hozható. Többnyire nem is döntenek így, de úgy gondolják: a „népnek” ez is jó lesz, ugyanúgy, mint az újradátumozott élelmiszer vagy a pénztárnál a kiírtnak a duplájáért blokkolt akciós áru.

A kisebb cégekkel rendszeresen kapcsolatba kerülők e magabiztosság másik vetületéről is beszámolnak. Az örökké gazdasági nehézségekre panaszkodó kisvállalkozók sokszor minimális pénzügyi ismeretek nélkül próbálnak boldogulni. Közben pedig büszkén mondják, hogy immár egy évtizede hitel nélkül, változatlan technológiával dolgoznak. Ideje lenne már felébrednünk.

A szerző a Világgazdaság munkatársa