Felzárkózásban reménykedve

Aki az utóbbi években járt Magyarország északkeleti részén, a Csereháton, a Tisza felső szakaszának környékén, illetve Dél-Dunántúl, Dél-Alföld egyes övezeteiben, annak nem szociológiai tanulmányokból kell megismerkedni a hátrányos kistérség fogalmával. Az egyes falvakban tapasztalható lepusztultságnál, a kézzel tapintható szegénységnél azonban talán még lesújtóbb élmény a kilátástalanság érzésével való szembesülés. Katasztrofális infrastruktúra, semmibe vezető, kátyús utak, munkanélküliség, felszámolt téeszek, bezárt üzemek, megszűnő piacok, elöregedés, kiürülő iskolák…

S még azt sem lehet mondani, hogy a rendszerváltás utáni kormányok ne próbáltak volna tenni valamit. Készültek felzárkóztatási programok, tervek, indultak fejlesztések, érkeztek ide hazai és uniós források is, ám ezekből a lakosság nem sok hasznot húzott. Az elképzelések egy része az íróasztal fiókjaiban porosodik, a mintaprojektek pedig csak arra voltak jók, hogy néhány politikus fotóztassa magát egy átvágott nemzetiszínű szalaggal a kezében. Érdemben nem sok változás történt.

A legnagyobb gond az, hogy egyik politikai erő sem tekintette szívügyének az itteni problémát. Túl nehéz feladatnak, túl macerásnak tűnt számukra, hogy ott bárminemű sikert érjenek el. Az ott élők érdekérvényesítő képessége viszont alacsony, képtelenek a hatalmasok nyakára járni.

Az uniós pénzek várható beözönlése azonban új fejezetet nyitott ezen a téren is, hiszen a nemzetközi közösség egész támogatási filozófiája arra épül, hogy az elmaradottabb területek a lehetőségekhez képest mielőbb felzárkózzanak. S amelyik ország nem él ezzel a lehetőséggel, nem csupán bűnt, súlyosabbat, hibát követ el. Gyurcsány Ferenc kormánya eltökéltnek tűnik, hogy változtat a helyzeten, a nagy ívű elképzelések már megszülettek. Az ott élők persze szkeptikusok, de jobb híján megint reménykednek.

Mást ugyanis nemigen tudnak tenni.