George W. Bush régi-új terve az iraki rendezésre

Az elnök most megemeli a Bagdadban és az Anbar tartományban állomásoztatott csapatok létszámát, hogy megfékezze a polgárháborút és a szunnitalázadást. Leváltott két tábornokot, aki ellenezte a csapaterősítést, és elmozdította a nagykövetet, akinek egy tárgyalásos politikai rendezés lett volna a feladata.

Az új kongresszust ellenőrző demokraták egy része nem ért egyet ezzel a megközelítéssel. Egyes aktivistáik azonnali csapatvisszavonást sürgetnek, és azt szorgalmazzák, hogy a törvényhozás vonja meg a háborúhoz szükséges összegeket, ez azonban valószínűtlen. A kongresszus ódzkodik annak látszatától, hogy megtagadja a harcmezőkön küzdő csapatoktól a támogatást, ezért csak bírálni fogják Bush tervét, de nem blokkolják.

Az elnök régóta hangoztatja, hogy az Irakba küldendő csapatok létszáma katonai kérdés, amelynek eldöntésében a tábornokai tanácsára hallgat, most azonban nyilván nem erről van szó. A helyzet iróniája, hogy vélhetően volt valamikor egy időpont, amikor egy jelentős csapaterősítés döntő hatással járhatott volna. Annak idején – 2003 májusában és áprilisában – az irakiak többsége támogatta Szaddám Huszein megbuktatását. A Bush-kormányzat azonban nem tudta megfékezni a lázadásokat, feloszlatta az iraki hadsereget, és hagyta romlani a biztonsági helyzetet.

Az általánossá váló káoszban nehéz volt hozzákezdeni az újjáépítéshez és a fejlesztéshez, amellyel jobbá lehetett volna tenni a lakosság életkörülményeit, és támogatásra lehetett volna szert tenni.

Ezt a problémát több katonai vezető már előre látta. Az amerikai vezérkari főnök, Eric Shinseki már korán figyelmeztetett, hogy a háborút meg lehet nyerni ugyan 160 ezer katonával, de a béke megnyeréséhez kétszer ennyire lenne szükség. Mivel azonban Donald Rumsfeld akkori hadügyminiszter sziporkázni akart az amerikai katonai stratégia átalakításával, a neokonzervatív tanácsadói pedig az ideológiai szemellenzőik miatt nem látták az iraki valóságot, ezért elutasították Shinseki javaslatait. Paul Wolfowitz akkori hadügyminiszter-helyettes egy kongresszusi meghallgatáson kijelentette, hogy Shinseki becslései a szükséges csapatlétszámról „minden mértéken felül túlzottak”. Mint utólag kiderült, Rumsfeld és Wolfowitz számította el magát minden mértéken túl, most pedig – amikor mindketten eltűntek – Bush kénytelen volt erősítést küldeni.

Mindez túl kevés és túl kései. Vajon van-e ok annak feltételezésére, hogy öt kiegészítő hadosztály stabilizálni tudja Bagdadban a helyzetet, amikor korábbi hasonló erőfeszítések kudarcot vallottak? A frissen kinevezett amerikai hadműveleti parancsnok, Raymond Odierno tábornok kijelentette: az új akciók kiegyensúlyozottabbak lesznek a szunnita és a síita felek között. Egyúttal reményét fejezte ki, hogy néhány hónapon belül Bagdadban a rendfenntartást a helyi erőkre lehet bízni. Mindez azonban feltételezi, hogy az iraki katonák felnőttek a feladathoz, és Nouri al-Maliki miniszterelnöknek a síita milíciák erején nyugvó kormánya képes részrehajlás nélkül eljárni.

A Bush-kormányzat tagjai azzal érvelnek, hogy az új terv „nem egy korlátok nélküli kötelezettségvállalás; Amerika konkrét követelményeket és elvárásokat fogalmaz meg az iraki kormánnyal szemben”. A megszabott politikai mérce szerint tartományi választásokat kell szervezni, olajtörvényt alkotni, amely a szunnitáknak megfelelő jövedelmet szavatol, a hatalmi gépezetet pedig végképp meg kell tisztítani a Szaddám-rezsim maradványaitól. Az ehhez szükséges politikai kompromisszumok kimunkálásához azonban túl késő van.

Ha Bush új katonai terve csak egy átmeneti lépést jelent, amellyel időt nyer magának, az iraki tanulmánycsoport (más néven Baker– Hamilton-bizottság) ajánlásainak végrehajtására – a helyi alakulatok kiképzésére, a saját csapatok visszavonására – akkor ez jelenthet még egy utolsó esélyt, feltételezve, hogy az akció együtt jár a kétpárti javaslatokban szereplő diplomáciai lépésekkel. A demokrácia iraki megteremtéséhez ugyanis túl késő van. A legjobb megítélés szerint sikerült elérni egy diktátor megbuktatását, és egy kisebbség önkényuralma helyébe egy többségit tudtak állítani.

A cél most a regionális stabilitás megteremtése lenne. Irak minden szomszédjának eltérő érdekei vannak, de egyikük számára sem hasznos az ott tapasztalható káosz és erőszak. Ez ugyanis Irán befolyásának erősödését és a törököket aggasztó kurd szeparatizmus újraéledését hozná, továbbá erősítené a szunnita terrorista mozgalmakat Jordániában, Kuvaitban, Szíriában és Szaúd-Arábiában. Az USA nem hagyhatja el sietve Irakot, de önmagában nem is oldhatja meg az ottani problémákat. Ha létrehozna Irak szomszédaival egy kontaktcsoportot, amellyel közösen meghatároznák a stabilizációhoz, az erőszak megfékezéséhez vezető utat és szabályokat, akkor egy fontos lépést lehetne tenni. Irak nem alkalmas katonai megoldásra, csak több politizálással és diplomáciával lehet megmenteni az USA politikáját.

A szerző a Harvard Egyetem professzora, korábban az Egyesült Államok hadügyminiszter-helyettese volt