Hillerre is forró tavasz vár

Az egykori politikai riválistól kapott biztató szavak azonban csak időlegesen nyugtathatják meg az oktatási és kulturális minisztert. Ha van kormánypolitikus, akinek jól jöttek – persze kizárólag ebből a szempontból – a szeptemberi és októberi sajnálatos belvárosi események, akkor az Hiller, hiszen az egyetemisták, főiskolások voltak anynyira intelligensek, hogy pianóra vették a saját demonstrációsorozatukat, amikor szembesültek a magyar nemzetmegmentők ámokfutásával. Ám a hallgatók nem felejtenek, eszükben sincs meghátrálni, jön a tavasz, a tüntetések kiváló évszaka, ráadásul egyre inkább előrevetíti árnyékát 2008 szeptembere is, amikor már tényleg bele kell nyúlniuk a saját – vagy leginkább a szüleik – pénztárcájába. S ha addig nem tudnak megegyezni az utazási kedvezményeikről – amelyeket alaposan megkurtítottak ettől az évtől –, akkor újabb okuk lesz a tiltakozásra.

A tárca vezetője persze annak is örülhetett, hogy az intézményvezetők a diákokkal szemben egyetértéssel fogadták a tandíjat. Ez persze nem véletlen, hiszen a befolyt és meglehetősen nagy összeg náluk maradhat, ebből fizethetnek ösztöndíjat, fejleszthetik az intézményüket. S teljes egyhangúsággal bólintottak rá a Magyar Rektori Konferencia javaslatára is, hogy az első tanévben alapképzésben 105, mesterképzésben pedig 150 ezer forintot szedjenek be évenként.

Ám a rektorok egy része korántsem lelkesedik a minisztérium egy másik elképzeléséért, azért, hogy a jövőben nem intézményeket, hanem képzési területeket finanszíroznak, így a gyengén teljesítő egyetemek, főiskolák előbb-utóbb kihullanak a rostán. De ez legyen az ő bajuk, hiszen a módszer első megközelítésre szimpatikusnak tűnik. Az ugyanis mégiscsak elképesztő, hogy a nagy alapítási láznak köszönhetően nem számít komoly településnek az, ahol nincs egyetem, főiskola vagy legalább egy kar, egy szak, az intercitys oktatók pedig keresztül-kasul haknizzák az országot, hiszen nem jut mindenhova elég tanár, utána meg csodálkozunk, hogy egyikük-másikuk olykor kazettát küld maga helyett. Mindennek pedig az lett az eredménye, hogy egyes helyeken olyan színvonalú diplomát adnak a végzőseiknek, amely kevesebbet ér, mint az a papírlap, amelyre rányomtatták.

Csakhogy nem csupán a harmadvonalbeli intézmények vezetői aggódnak. Nemrég a Miskolci Egyetem dékánja panaszkodott arról, hogy bár az ő jogi karuk több mint negyed évszázados, és elismerten az egyik legjobb színvonalú, mégis veszélyben a jövője, hiszen a piaci szemléletű új támogatási szisztéma a fővárosi intézményeket segíti azáltal, hogy a jelentkezők nem a képzés minősége alapján választanak majd iskolát, hanem azt veszik figyelembe, hol tehetnek szert jó kapcsolatokra. Ilyen szempontból pedig Budapesttel szemben senki sem rúghat labdába. Feltehetően ez az érvrendszer előbb-utóbb másoknak is eszébe jut, így a rektorok minisztériumpárti egysége is komoly repedésnek indul.

Az oktatási és kulturális tárca vezetője azt is büszkén szokta bejelenteni, hogy milyen jelentős ingatlanfejlesztések várhatók: oktatási szárnyak, kollégiumok, laboratóriumok épülnek, újulnak meg. Döntő többségükre persze nincs állami pénz, ezért a ma oly divatos PPP-ben bíznak a minisztérium irányítói. Ezzel csak az a probléma, hogy a konstrukcióval más területeken már megégettük néhányszor magunkat – ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen nem egyszerű feladat a magántőkével olyan megállapodásra jutni, hogy anyagilag járjon jól, de közben vállaljon humanitárius jellegű szerepet is –, így a minisztérium újabb támadási felületet nyit magán az ellenzék legnagyobb örömére.

Molnár Lajos most még biztosan irigyli Hiller Istvánt. De lehet, hogy már nem sokáig.

A szerző a Világgazdaság munkatársa