Az orosz gazdaságpolitika ázsiai fordulata

A fenyegetést komolyan kell venni. Jelenleg az orosz kőolaj- és földgázexport 90 százaléka Európába irányul ugyan, de Moszkva máris lefektette egy komoly ázsiai fordulat politikai és gazdasági alapjait. Erről tanúskodott az orosz államfő napokban lezajlott indiai látogatása, a 2000. októberi első Putyin-vizit alkalmával aláírt stratégiai együttműködési egyezmény látványos kiteljesedése.

Az orosz energetikai szférával való kapcsolatnak máig ható történelmi hagyományai vannak a térségben. Az 1947-ben függetlenné vált India első miniszterelnöke, Dzsaváharlál Nehru a Nagy-Britanniától való távolodás jegyében szovjet kőolaj- és földgázkutató szakembereket hívott az indiai energetikai vagyon feltárására. Moszkva évtizedeken át exportált is kőolajat az ázsiai országba, egy sajátos barter keretében: egészen 1991-ig a Bagdadba küldött hatalmas szovjet fegyverszállításokért kapott iraki kőolajat küldték Indiába. A szovjet–indiai kapcsolat a hidegháború éveiben olyan érzékeny területeken is gördülékenyen működött, mint a fegyverkereskedelem és a nukleáris technológia.

Az 1990-es években megindult nagy ívű indiai gazdasági reformprogramot azonban Moszkva már nem tudta finanszírozni, és stratégiai partner szerepét nagyrészt átvették a nyugati befektetők. Az évi 8 százalékos GDP-növekedés viszont mostanra olyan helyzetet teremtett, hogy látványosan bővülő belső piacára építve Újdelhi újra nyithat Oroszország felé.

Annál is inkább, mert a japán sajtóban irigykedve „globális ambíciónak” nevezett nemzetközi gazdasági szerepvállalás Achilles-sarka India energetikai helyzete. A következő 15 évben az előrejelzések szerint háromszorosára nő az ország kőolaj- és földgázszükséglete – miközben a lakosság már ma is áramkimaradások közepette él. Az indiai sajtó már Putyin látogatása előtt sugallta, hogy a kiszámíthatatlan iráni import helyett jobb lenne a megbízható (nocsak!) orosz szállításokra építeni az ország ellátását.

Putyin most az orosz cégek által Indiában jelenleg 1,8 milliárd dollárért épített két, egyenként ezer megawattos atomreaktor mellé négy másik létesítésére tett ajánlatot. Ehhez még a 45 országot tömörítő nukleáris szállítók csoportjának a jóváhagyása is szükséges lesz. De a hír már önmagában érthetővé teszi, hogy a nemzetközi közösség tiltakozása és a nyugati világban szalonképtelen Ahmedinezsád iráni elnökkel való kapcsolat jelentette presztízsveszteség ellenére a Kreml azért ragaszkodott – s ragaszkodik ma is – Iránban a búsehri atomerőmű felépítéséhez, mert referenciamunkának tekinti a sokmilliárdos bevétellel kecsegtető hasonló kínai és indiai megrendelésekhez.

Az ázsiai nyitást demonstrálandó, 2007 januárjában az orosz elnök Újdelhiben megígérte, hogy a Kreml beengedi az indiai cégeket az orosz energetikai szférába. Ennek jeleként a legnagyobb indiai olajvállalat, az ONGC és az orosz Rosznyefty közös kőolaj-feltárási és -értékesítési projektekről szóló egyezményt írt alá. Az ázsiai ország bejelentette igényét, hogy az ONGC-nek a Szahalin 1. kőolajprojektbe történt 1,5 milliárd dolláros befektetését – az India határain kívül eszközölt legnagyobb invesztíciót – a Szahalin 3., 4., 5., 6. tendereken való részvétel kövesse.

Ennek már van előzménye: 2001-ben Putyin elnök személyes közbelépése – politikai döntése – vezetett oda, hogy a British Petroleummal szemben az állami tulajdonú indiai ONGC kapott jogot az Exxon oroszországi leányvállalatának irányítása alatti részvételre a 2,3 milliárd hordó kőolajat és 485 milliárd köbméter földgázt rejtő Szahalin 1. feltárásában. Méghozzá a befektetés megtérülése után a külföldi cég és az orosz állam közötti egyenlő profitmegosztásnak a Kremlben akkor igencsak kedvelt elve alapján.

Csajvo, Odoptu, Arkutun-Dagi lelőhelyekről van szó. Tehát Szahalin északkeleti részéről, amely az 1904-es orosz–japán háború után négy évtizedre a japánokhoz került Dél-Szahalinnal ellentétben mindig is orosz terület volt. (Bár a Berlinbe tartó Macuoka japán külügyminiszter 1941 áprilisában megállt Moszkvában, hogy Észak-Szahalinért cserébe a Szovjetunió számára létfontosságú melegtengeri kikötőt ajánljon Sztálinnak Indiában – mindhiába.)

Hatvan évvel később, 2001-ben az indiai állami cég részvétele azért volt nagyon fontos az ország energetikai vagyonát újra a Kreml befolyása alá terelgető orosz vezetésnek, mert a projektben részt vevő Rosznyefty forráshiányban szenvedett. A Szahalin 1. 20 százalékos részvénycsomagjának fejében kapott 1,34 milliárd dollár a fuldoklónak dobott mentőkötél volt. A feltűnően magas részvényárat akkor a Kreml a szállítás előtt álló T–90-es tankok „baráti árával” kompenzálta.

Az egymást érő indiai ajánlatok és az orosz ígéretek ellenére az együttműködésnek nem lett folytatása. A világpiacon végbement energetikai árrobbanás ugyanis, mint ismeretes, arra késztette Moszkvát, hogy felülvizsgálja a külföldi vállalatok részvételét az orosz feltárásokban. A Gazprom 2006 októberében sokkolta a világgazdaság szereplőit a Stokman lelőhely feltárásában való 49 százalékos külföldi szerepvállalás leállításával. Ekkor (sőt már 2006 júliusától, amikor a Rosznyefty az indiai hitel utolsó részletét törlesztette) a Szahalin 1.-ben való indiai részvétel is veszélybe került.

Moszkva most újra „helyzetbe hozza” az indiai cégeket. Sőt, Putyin Újdelhiben azt is bejelentette, hogy a Bush-adminisztráció tiltakozása ellenére Oroszország részt vesz az Iránból Pakisztánon és Indián át vezető földgázvezeték építésében. Minden jel arra mutat tehát, hogy az évértékelő beszédben fellebbentett ázsiai terjeszkedésnek komoly történelmi, gazdasági és politikai alapjai vannak.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa