Európa árnyékában
Az Eurostat előzetes adatai szerint az eurózóna gazdasága 3,3 százalékkal nőtt 2006 utolsó negyedévében. A közös valutaövezet GDP-növekedése a tavalyi év egészében is 2,7 százalék volt, ez hatéves rekord. Látványosan erőre kapott a német gazdaság, és kellemes meglepetésként érte az elemzőket Olaszország feltámadása is. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az új EU-tagállamok számára meghatározó külső környezet egyedülállóan kedvező volt a múlt évben, különösen az esztendő végén. A 9 százalékot meghaladó szlovák, a két számjegyű észt és lett, de a várhatóan 6 százalék körüli cseh és lengyel GDP-bővülésben egyaránt visszaköszön a nyugat-európai fellendülés jótékony hatása. Ehhez képest nyilvánvaló, hogy a magyar gazdaság egyensúlyi zavarai miatt már 2006-ra, tehát még az államháztartási kiigazítás megindulása előtti időszakban jelentősen lemaradt a növekedés terén a hasonló fejlettségű országokhoz képest.
A bővülési probléma nem egyszerűsíthető le a fiskális politika ciklikusságára. Nem csak arról van szó, hogy az elmúlt öt évben kicsit elszaladtak a közszektor bérei, a nyugdíjak, netán túl sok autópálya épült volna. Ebben az esetben ugyanis lassabb bér- és nyugdíjemeléssel, valamint a közlekedésfejlesztési beruházások átmeneti visszafogásával könnyen orvosolhatók lennének a bajok. Ma a magyar makrogazdasági helyzet azért különösen súlyos, mivel a fiskális expanzió időszakában nemhogy nem jöttek létre új növekedési források, de a régóta tapasztalható bővülési korlátok – a munkaerő képzettségének problémái és fizikai mobilitásának hiánya, a szegénység és az iskolázatlanság generációkon átívelő újratermelődése, a társadalmi mobilitás lehetőségeinek bedugulása – egyre élesebben jelentkeznek.
A hagyományosan alacsony munkaerő-piaci aktivitás serkentésében csak igen csekély eredményeket sikerült elérni – e tekintetben Lengyelországgal versenyzünk a legrosszabb helyért a 2004-ben csatlakozott tagállamok között. Eközben a munkanélküliségi ráta 2006 végén immár a harmadik legmagasabb nálunk. Ráadásul valószínű, hogy az idén a kiigazítás során a közszférából elbocsátottak nagy száma miatt tovább nő az állástalanok aránya. A munkapiaci problémák közül az adórendszer fogyatékosságai – nevezetesen az élőmunkát terhelő adók és járulékok nemzetközi összevetésben kiugró aránya – közhelyszámba menők; kevesebb figyelem fordult azonban mostanáig az oktatási rendszer zavaraiból származó bajokra. Az oktatás munkaerő-piaci megtérülését viszonylag jól előre jelző PISA-felmérés Magyarországra nézve elkeserítő eredményei közismertek; mint ahogy az is, hogy a hazai közoktatás szinte egyáltalán nem képes a családból hozott esélyegyenlőség-különbségek csökkentésére. A felsőoktatási expanzió és a diplomások számának látványos növekedését okozó intézkedések mellett aránytalanul kevés erőfeszítés jutott a képzetlen szülők gyerekei helyzetének javítására, közülük sokan lényegében már az általános iskolás koruk végére esélytelenekké válnak a későbbi foglalkoztathatóságra. Mindezek alapján az értékelés sajnos egyértelmű: a humánerőforrások rossz minősége mára a magyar gazdaság számára olyan növekedési korláttá vált, amely alapvetően fékezi a fejlettebb országokhoz történő felzárkózást. Öröm az ürümben, hogy a friss fejlesztéspolitikai elképzelések mintha elmozdulást jeleznének: a kissé bumfordi elnevezéssel „zászlóshajóprogramoknak” keresztelt fejlesztési területek közül az első kettő éppen a szegénységnek a közoktatási esélykülönbségek mérséklésén keresztüli csökkentésére koncentrál. Csak remélhetjük, hogy ezek az elképzelések nem pusztán papíron valósulnak majd meg.
A szerző a Kopint– Datorg tudományos főmunkatársa
