Járai a hős, a közellenség vagy valaki más?

Van valami bájos abban, ahogy a jobboldali sajtó ezekben a napokban pajzsára emeli a posztjáról márciusban leköszönő Járai Zsigmondot. Sőt, a legnagyobb ellenzéki párt egyenesen arra kérte a miniszterelnököt, hogy – az érvényes jegybanktörvénnyel ellentétesen – nevezze ki újra az MNB élére az Orbán-kormány volt pénzügyminiszterét. Hiszen eddig nemigen olvashattunk, hallhattunk részükről olyan kiadáscsökkentő javaslatokat, amelyeket Járai szinte hetente követelt a kormánytól. Épp ellenkezőleg: bármilyen szükséges és ésszerű költségvetési megszorításra azonnal vad elutasítás volt a válaszuk. Az meg külön megmosolyogtató, hogy a globa-lizációtól és a multiktól eleddig viszolygó jobboldal most dobogó szívvel hozsannázik a nemzetközi pénzvilág tekintélyes lapjának, amely Járait az év európai jegybankelnökének választotta. Persze a szavak értelmén túl sokat nem merengő törzsközönség nyilván átsiklik ilyen apróságokon, a lényeg, hogy a „mi fiunk” nemzetközi elismerése megszégyeníti az őt mániákusan bíráló baloldalt.

Amely most ugyancsak nevetségessé tette önmagát. Nem feltétlenül azokra gondolok, akik komoly felkészültséggel, szakmai alapon bírálták a leköszönő jegybankelnök munkásságát, bár a The Banker elismerése bizonyára bennük is felnyomta a pumpát. Sokkal inkább azokra az elfogult véleményformálókra, akik korábban minden rossz fő okozójának a jegybankelnököt tartották, miközben a kormány gátlástalan túlköltekezését vagy csak úgy mellékesen említették meg, vagy kifejezetten elnézően támogatták azt. Azokra, akik szemet hunytak a jegybanktörvény 2004-es módosítása felett, amely a monetáris tanács kibővítésével indokolatlanul avatkozott be az MNB működésébe, és amelyet az Európai Központi Bank is szóvá tett. Ők most bizonyára megdöbbenve állnak Járai kitüntetése előtt, és nem értik, hogyan is fordulhatott elő ez az árulás.

Nos, az elmúlt hat év elemzése nem túl hálás feladat. Hiszen a monetáris politikáról az utóbbi hetekben megjelent írások szerzőit rögtön annak a politikai erőtérnek a szereplőiként állították be, amelyben a leendő utód kiválasztása zajlik. És sokszor valóban nem könnyű elválasztani a közgazdasági érveléseket az emberi, netán politikai motivációktól. Hosszabb idő távlatából bizonyára a Járai-korszakról is könynyebb lesz korrekt képet festeni, ezért most inkább csak néhány elnagyolt ecsetvonásra vállalkozom, már csak a terjedelmi korlátok okán is.

Először is, a The Banker elismerését a helyén kell kezelni. Paradox módon ugyanis Járai Zsigmond a kormánynak és Veres János pénzügyminiszternek köszönheti a megtiszteltetést, hiszen fiskális ámokfutásukkal ők idézték elő azokat a „különösen kemény kihívásokat”, amelyek közepette a monetáris héjaként ismert jegybankelnökre egyáltalán felfigyelhettek. Ráadásul a 2006-ra odaítélt díj indokoltnak is tekinthető, hiszen az MNB kommunikációja és a monetáris politika hatékonysága ebben az évben javult (l. Riecke Werner: Eljövendő dilemmák, VG, 2006. október 20.), az inflációt pedig – a törvényi kötelezettségének eleget téve és a kirívó költségvetési lazulás ellenére – kordában tartotta, ameddig erre érdemi befolyása lehetett.

Ugyanakkor mindez nem feledtetheti a korábbi évek hibáit, amelyekre a Világgazdaság is számos alkalommal felhívta a figyelmet. Mivel a sokak által – okkal vagy ok nélkül – bírált kamatpolitikát nem a jegybankelnök határozza meg egy személyben, hanem a monetáris tanács, ezért annak kétségtelenül izgalmas elemzésétől itt és most eltekintenék. Járai személyes felelőssége sokkal inkább tetten érhető kommunikációjában, hiszen vezetőként kiemelt feladata lett volna a piaci szereplőkkel való szóértés, valamint a kormány diplomatikus meggyőzése a prudens fiskális politika folytatására. Előbbi esetben ez legfeljebb csak későn, utóbbiban egyáltalán nem sikerült neki. Sőt, harsány, konfrontatív megnyilatkozásai – amelyeket a The Banker erényének tart ugyan – a mégoly megalapozott prognózisok és intelmek értékéből is levontak. Egy idő után persze – ahogy a nem kevésbé tekintélyes Financial

Times is utalt rá – a piacok ezt megszokták, és nem figyeltek már Járai allűrjeire. A félreértelmezett szerepfelfogással, a sok felesleges, bombasztikus fordulattal végül saját magát fosztotta meg attól, hogy – más, tekintélyes jegybankelnökökhöz hasonlóan – irányítani tudja a piaci hangulatot. Mondhatni: miközben az árstabilitásért eredményesen küzdött, a saját szavait, hitelességét elinflálta.

Járai érdeme, hogy az MNB-n belül olyan elemzői stábot hozott létre, amelynek magas színvonalú munkája hozzájárult a megalapozott döntések kialakításához, végső soron az árstabilitás megteremtéséhez. Neve összekapcsolódott a 2001-ben bevezetett inflációs célkövető rendszerrel, így kezdeti botlásai is magyarázhatók lehetnek annak újdonságával. Az azonban máig érthetetlen, miért engedett a kormány nyomásának a forint sáveltolásában 2003 júniusában. Lehet azzal védekezni ugyan, hogy a kormány nem tartotta be az akkori megállapodásban tett vállalásait (visszatérés az előcsatlakozási programban lefektetett költségvetési pályához, viszonylag korai belépés az ERM II-be), de ettől még tény, hogy a lépés – amely ellen lapunk a sajtó többségétől eltérően az elsők között emelte fel szavát – a magas kamatokon keresztül óriási károkat okozott az országnak. Ha valahol, hát itt éppenséggel jó lett volna megmutatnia a rá jellemző kérlelhetetlen határozottságot.

Az infláció terén elért eredmények ellenére nem bánom, hogy túl vagyunk a Járai-korszakon. Örülnék, ha a leendő MNB-elnök ritkábban kerülne címlapokra és – most magam ellen is beszélek – a publicisták célkeresztjébe. De a legjobban annak örülnék, ha egyszer a The Banker az év pénzügyminiszterét választaná ki Magyarországról. Az ugyanis jóval nagyobb teljesítmény lenne. És megkönnyítené Járai utódjának a dolgát – bárki legyen is a kiválasztott.