Koszovó, a precedens

Szegény Martti Ahtisaari! A volt finn köztársasági elnök szinte lehetetlen feladatra vállalkozott 2005 novemberében, amikor az ENSZ-főtitkár a koszovói rendezés mikéntjének kidolgozásával bízta meg. Olyan megoldást kellett találnia, amely Európa talán legnagyobb puskaporos hordóját teszi ártalmatlanná. Ahtisaarinál keresve sem lehetett volna alkalmasabb személyt találni erre: ő volt az, aki sikerrel teremtett békét Namíbiában és Indonézia Aceh tartományában, továbbá hozzájárult az észak-írországi feszültség enyhítéséhez is. Koszovóba azonban, úgy tűnik, még neki is beletörik a bicskája.

Pedig az emberileg rendkívül szimpatikus, nemsokára 70 éves finn államférfi igazán kiegyensúlyozott tervet tett bő két héttel ezelőtt az asztalra. Önállóságot javasolt nemzetközi felügyelet mellett a kétmilliós tartománynak, erős kollektív kisebbségi jogok mellett, de a szerbek szemében vörös posztónak számító függetlenség kimondása nélkül. Mindkét oldaltól kapott érte kritikát bőven. Az albánok azzal vádolták meg, hogy a szerbeknek kedvez, a szerbek azzal, hogy az albánoknak. Eddig rendben is van, ez azt mutatja, hogy alighanem egyik vád sem jogos. Csakhogy míg az albánok a morgás ellenére elfogadják a tervet, addig a szerbek kézzel-lábbal ellenzik, Kostunica miniszterelnök meg egyenesen illegitimnek nevezte.

A kulcskérdés persze az, hogy sikerült-e megszavaztatni a tervet az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Ott pedig Oroszország álláspontja a döntő. Ráadásul Moszkva állandó tagként vétójoggal rendelkezik. Szergej Lavrov külügyminiszter szerint könnyen lehet, hogy ezzel élni is fognak, s ez a szerbek utolsó reménye. A BT vélhetően csak az év második felében szavaz majd, s a Nyugat arra számít, hogy Moszkvát addig sikerül megpuhítani. Ha így történik, akkor egy ENSZ BT-határozatot akár ki is lehetne kényszeríteni Szerbia ellenállása dacára is – nyilatkozta a német külügyminiszter.

Ez utóbbi ésszerűsége azonban megkérdőjelezhető. Akármit nem lehet lenyomni a szerbek torkán, mert ha ismét túlságosan vesztesnek érzik magukat, az az ultranacionalisták karjaiba lökheti őket. Európának semmi szüksége arra, hogy ismét háborúpártiak kerüljenek hatalomra Belgrádban. Nagyon óvatosan kell tehát eljárni.

Magyar szempontból különösen fontos, hogy a százezresre becsült koszovói szerb közösség ne érezze elviselhetetlennek az életét a fokozatosan önállósodó Koszovóban. Ha a szerbek elmenekülnek, akkor zömük jó eséllyel ismét a Vajdaság felé veszi az iránt, ahogy az a horvát Krajinákból, majd a boszniai területekről a kilencvenes években elmenekült szerbek esetében is történt. Ez pedig nemcsak a magyarok által lakott területek etnikai arányait rontaná még tovább, de vélhetően az etnikai feszültségek újbóli kiéleződéséhez is vezetne. Nagyon jó lenne elkerülni a magyarverések kiújulását.

Budapestről nézve tehát a koszovói rendezéssel szemben támasztandó legfontosabb követelmény az lenne, hogy tartós stabilitást biztosítson a térségben. Ehhez Ahtisaari szerint az erős kisebbségi jogokon keresztül vezet az út, ennek Magyarország csak örülhet. Nem véletlen, hogy Szlovákia és Románia ellenérzésekkel fogadta a rendezési tervet. Pozsonyban és Bukarestben sokan félnek attól, hogy a kisebbségek Ahtisaari által pártolt közösségi jogai precedenssé válnak, és később a nemzetközi közösség az ő nemzeti kisebbségeiken is számon kéri majd érvényesülésüket.

Koszovó abban az értelemben nem lehet precedens, hogy utat mutasson nemzeti kisebbségek által lakott területek önállóvá válásához. Ha az lenne, komoly veszélybe kerülne a status quo Baszkföldön és Európa jó néhány másik szegletében is. A nemzeti kisebbségek jogainak biztosítását illetően azonban nagyon is kívánatos lenne, hogy Koszovó precedenssé váljon. Ez is csak akkor lehetséges azonban, ha minden érintett fél által elfogadható rendezés születik.

A szerző a Világgazdaság munkatársa