Magyar paradoxon
Az OECD friss felmérése szerint a legfejlettebb gazdaságok klubjában Magyarországon a legmagasabb a közterhek egy főre jutó rátája: a 70 százalékos mérték messze megelőzi a többi klubtársat. Magasabb a magyar adóterhelés, mint a hagyományosan erős jövedelemcentralizációt mutató skandináv államokban, és magasabb, mint a nyugat-európai szociális piacgazdasági modell országaiban. A belgák, svédek, dánok, finnek, franciák, osztrákok és németek mind utánunk következnek, még náluk is kisebb a GDP-arányos adóterhelés, mint nálunk. Ezzel szemben a lengyelek 50, a csehek 40 és a szlovákok 30 százalék körüli rátája azt jelzi, ez nem földrajzi vagy fejlettségi kérdés: ez gazdaságpolitikai döntések következménye. Valljuk be, tudtuk, hogy rossz a helyzet, de hogy ennyire, azt már nem.
Sejtettünk még valamit, ami mára szintén bizonyosság. Az EU27 között, az OECD-országcsoportban, valamint a feltörekvő gazdaságok klubjában a magyar államháztartási hiány/GDP arány a legmagasabb: bizony, mindenkinél roszszabbnak lenni nem jó dolog, sőt kockázatos. Az eurózóna átlagos államháztartási hiányát a GDP 1,5 százalékra várják 2007-ben, a nem eurózónás britek 2,7 százalékos deficitje is a 3 százalékos határ alatt várható. A régióban 2–5 százalék közötti hiányt jósolnak. A magyar deficitet a kormány a 6,2–6,8 százalékos sávba várja, a globális elemzők 7 százalék feletti deficitet prognosztizálnak, mindezt a megszorító csomag ellenére és a múlt évi, 9 százalék feletti hiány után.
A kettő együtt azonban nem fordulhatna elő: ha egy ország magas adókat vet ki, akkor joggal várhatná el, hogy költségvetése többletet mutat. Valóban, a közvetlenül utánunk következő országok költségvetése mind többletet mutat: Belgium (0,1), Dánia (3,5), Svédország (2,9 százalék) GDP-arányos költségvetési többlete a magas közteher természetes következménye. Fordítva már nem igaz: ha alacsony az adóterhelés, attól még nem lesz magas a költségvetési deficit. A fejlett gazdaságok közül az angolszász országokban a legalacsonyabb – 30 százalék körüli – az egy főre eső közteher, de a költségvetés vagy többletet mutat, vagy 3 százalék alatti deficitet. Az alacsony adók tehát nem vezetnek magas költségvetési hiányhoz. Ezt az összefüggést a szomszédos Szlovákia is bizonyítja.
Mi áll a magyar paradoxon hátterében? Egyszerre több dolog, külön-külön mind ismertek, de együttes „paradoxonképző” képességüket eddig nem lepleztük le. Nézzük hát ezeket.
Először, a magyar államháztartási deficit az elmúlt 5 évben két választási év költekezése miatt is lett magas. Másodszor, az 5 évből négy évben gazdaságpolitikai hibasorozat csökkentette a bevételeket és növelte meg a kiadásokat, mindkettőt óriási mértekben és szükségtelenül. Harmadszor, a potenciális gazdasági növekedésnél 2-3 százalékkal kisebb volt a 2003–2006 közötti magyar bővülés, mert a régiós versenytársak növekedése ennyivel volt magasabb a magyar GDP üteménél. Negyedszer, a magyar növekedés alacsony GDP-tartalmú, mára kizárólag az exporton alapul, amelynek hazai hozzáadott-érték-tartalma jellemzően egy számjegyű. Ötödször, a magas adók ellenére relatíve kicsi az adóbevétel, mert magas az adóelkerülés aránya. Hatodszor, az évi 4 százalékos, GDP-arányos külföldi működőtőke-beáramlás az államadósság utáni kamatfizetési kötelezettséggel azonos, így nem segíti az adósságspirálból való kilépést. Hetedszer, a GDP-arányosan 70 százalék körüli államadósság-mértékre való ugrás mögött döntően nem modernizációs beruházások állnak, hanem nagyobb részben a gazdaságpolitikai hibasorozat miatt felduzzadó hiány finanszírozása, ezért az új adósság mögött nincs új tőke, tőkehozadék és adóbevétel.
A szerző a Növekedéskutató Intézet igazgatója, a Fidesz– MPSZ országgyűlési képviselője
