Oroszország törékeny hatalma

A magasabb energiaáraknak köszönhetően sok orosz kormányhivatalnok élvezi megnövekedett hatalmát. Engem arra kértek, hogy egy vacsorán kommentáljam az amerikai–orosz viszonyt. Ott én azt mondtam, hogy a kilencvenes években az Egyesült Államok és Európa túl sok illúziót táplált az oroszországi demokrácia iránt, ennek helyébe most a kijózanodás lépett, mert kérdéses, hogy Moszkva miként fogja használni az újra meglelt hatalmát, és minderre miként reagál a Nyugat.

Az egyik nézet szerint az orosz politika ingamozgást követ: Jelcin alatt messze kilendült a káosz irányába, Putyin elnöksége idején pedig túlságosan a rend és az állami ellenőrzés került előtérbe. Sztálinizmusba ugyan nem ment át a politika, talán a „cárizmus” lenne alkalmasabb a mai állapotok jellemzésére. Elemzők még vitatják, hogy vajon létrejön-e egy új egyensúly.

Egy optimista nézet szerint a tulajdonjogok mélyebben beágyazódnak, mint korábban, és Oroszország jövője attól függ, hogy milyen gyorsan jön létre a törvényes renden alapuló kormányzást követelő középosztály. Mások korántsem ilyen derűlátóak, mert szabadon az inga képes további vad kilengésekre, hacsak valamilyen súrlódás le nem lassítja, vagy le nem állítja. A pesszimistábbak pedig egyenesen a szabadság hanyatlására számítanak, semmint valamilyen liberális egyensúlyra.

Szembesülve az oroszországi liberális demokrácia bizonytalanságaival, felmerül a kérdés: miként válaszoljon a Nyugat? Ez főleg a Bush-kormányzat számára nehéz kérdés, amely kezdetben támogatta Putyint.

A Nyugatnak szüksége van Oroszország együttműködésére Irán és Észak-Korea atomfegyverkezésének megakadályozásában, a nukleáris fegyverek és anyagok ellenőrzésében, az energiatermelés és -biztonság előmozdításában. Ezen túlmenően Oroszországban sok tehetséges ember, megfelelő technológia van és olyan erőforrásokkal, amelyek segítségével könnyebben szembenézhetünk az éghajlatváltozással és a globális járványokkal.

A különféle célok közötti ellentét nem olyan mély, mint elsőre látszik. Ha pedig a Nyugat hátat fordítana Oroszországnak, akkor annak elszigetelődése megerősítené az ottani kultúrában máris jelen lévő idegengyűlölő és etatista tendenciákat, illetve megnehezítené a liberalizmus ügyének képviseletét. Így hosszabb távon jobb megközelítés lenne a vonzásra alapozott, „puha hatalom” alkalmazása, az új orosz generációval fenntartott kapcsolatok és cserék kiterjesztése, Moszkva WTO-tagságának és az ottani piaci intézményeknek a támogatása, illetve a hiányosságok célzott bírálatokkal való kezelése. Az ottani politikai változások mindazonáltal az orosz valóságban gyökereznek, és a Nyugat befolyása óhatatlanul korlátozott marad.

Ha az elszigeteléssel szemben a Nyugat Oroszország bevonására törekedne, akkor ezzel még nem zárná ki a baráti kritikát. Davosban én négy okot jelöltem meg, amelyek miatt Oroszország 2020-ig sem maradhat számottevő globális hatalmi tényező, hacsak nem változtatja meg a jelenlegi magatartását és politikáját.

Az első ok abban keresendő, hogy Oroszország nem tudja elég gyors ütemben diverzifikálni a gazdaságát. Az olaj ebből a szempontból kétes áldásnak tekinthető. A rekordszintű energiaárak és a nyersanyagkivitel alapján Oroszország 2007 elejére a világ tizedik legnagyobb gazdaságává vált. Eközben az állami költségvetés 30 százaléka az energiaexportból származik. Az orosz ipari export elsődlegesen fegyverekből áll, ezen belül jelentős hányaddal szerepelnek a fejlett repülőgépek. Mindez sebezhetővé teszi Oroszországot.

További probléma az, hogy nem beszélhetünk a törvény uralmáról, amely megvédené és bátorítaná a vállalkozókat, holott éppen rájuk lenne szükség egy vibráló középosztály és egy stabil, demokratikus piacgazdaság megteremtéséhez, amit most a kiterjedt korrupció gátol. Oroszországnak ráadásul szembe kell néznie egy demográfiai válsággal, a tartósan gyengélkedő közegészségüggyel és a szociális háló megteremtésére irányuló beruházások elégtelenségével. A legtöbb demográfus az orosz lakosság erőteljes zsugorodásával számol a következő évtizedekben. A felnőtt férfilakosság halálozása sokkal erősebb, mint Európa más részeiben, és a mutató nem javul. Végezetül pedig látni kell, hogy Oroszország – az energiaszektorban tanúsított erőfitogtatásával – miként rombolja le az iránta megnyilvánuló bizalmat.

A davosi vacsora orosz résztvevőinek többsége szemlátomást figyelmen kívül hagyta ezeket a bírálatokat. Érdekes volt azonban egy magas rangú állami tisztviselőtől azt hallani, hogy az olajárak bizonyos fokú esése nyomán gyorsulna a reformfolyamat, egy másik pedig üdvözlendőnek mondta a bírálatot mindaddig, amíg az baráti szellemben hangzik el. Pusztán az a tény, hogy Davosban újra megjelentek magas rangú orosz tisztviselők, hogy megvédjék magukat, szerény, de egészséges jelzés lehet.

(Az írás Vlagyimir Putyin hétvégi müncheni beszéde előtt készült, amely keményen támadta az amerikai külpolitikát, és a hidegháború retorikáját idézte fel.)

A szerző a Harvard Egyetem professzora, korábban az USA hadügyminiszter-helyettese volt.

Copyright: Project Syndicate, 2007 @ www.project-syndicate.org