Természetben természetes?

„A villamosenergia-ipari szakszervezetek sztrájkkal kívánják elérni, hogy fennmaradjon a dolgozóiknak és a nyugdíjasaiknak járó tarifakedvezmény” – írják az újságok. Párizsban dolgozó, munkavállalói juttatások értékelésével foglalkozó aktuáriusként érdeklődve figyelem az otthoni eseményeket. A munkavállalói juttatások és azokon belül is a természetbeni juttatások problematikájával, akárcsak a gyakori sztrájkokkal, itt, Franciaországban nap mint nap találkozom.

A vasútnál, a Volánnál, a BKV-nál, a villamosenergia-iparban és sok más helyen kialakult munkavállalói kedvezmények olyan bújtatott természetbeni juttatások, amelyekre a nemzetközi számviteli normák szerint (IFRS, USGAAP) tartalékokat kell képezni. Minden olyan árut vagy szolgáltatást, amit a munkavállaló, illetve annak hozzátartozói a foglalkoztatótól a munkaviszonyért cserébe kapnak, az IAS 19 számviteli szabvány a munkavállalói juttatások (Employee Benefits) közé sorol, és előírja megjelenítését a konszolidált pénzügyi beszámolókban.

Az IFRS – régi nevén IAS – a nemzetközi számviteli standardok európai megfelelője; ezek alkalmazása kötelező a konszolidált pénzügyi beszámolókban, 2005. január 1-jétől a tőzsdén jegyzett vállalatok, 2007. január 1-jétől a többi cég számára is. Ezen belül az IAS 19 foglalkozik a munkavállalói juttatások, nyugdíjala-

pok pénzügyi értékelésével, ennek a szabványnak a megfelelőjét megtaláljuk az amerikai USGAAP-ben is (FAS 87).

De valójában mit is jelentenek a természetbeni juttatások? Míg a munkavállaló aktív, addig a természetbeni juttatás a bérezés része, és mint ilyen, ugyanolyan számviteli megítélés alá esik, mint a bér és az azt terhelő járulékok vagy más rövid távú juttatások, amelyeket a munkavállaló a munkája ellenértékeként kap egy adott időszakban. De mi a helyzet azokkal a juttatásokkal, amelyekben nem az adott időszakban, hanem hosszabb távon, illetve a nyugdíjazás után részesülnek?

A nyugdíjaskorban kapott természetbeni juttatások ugyanúgy tekinthetők nyugdíjszerű juttatásnak, mint az aktívak esetében munkabérnek. Ha közelebbről vizsgáljuk ezeket a kiváltságokat, éppen úgy működnek, mint más klasszikus, vállalati, szolgáltatásmeghatározott nyugdíjalapok. Márpedig a nyugdíjalapokra képzett tartalékoknak a pénzügyi beszámolókban is meg kell jelenniük.

Az IAS 19 szabvány pontosan meghatározza a nyugdíjalapok tartalékolási módszereit, amelyeknek kettős hatása van az eredménykimutatásra: egyrészt a tartalékokat évről évre növelni kell, ennek költsége csökkenti az eredményt, másrészt ez a tartalék megjelenik a mérlegben is (ahogyan a mérlegen kívül is, a még nem amortizált/elismert összegeket itt kell megjeleníteni).

De hogyan is lehet értékelni a természetbeni juttatásokat? Az IAS 19 számviteli szabvány meghatározza azokat az aktuáriusi módszereket, illetve a demográfiai és pénzügyi feltételezések azon körét, amelyek a biztosítás-matematikai értékelésekhez szükségesek. Természetesen, míg ezek a szabályok könnyen alkalmazhatók az egyszerű járadékot adó nyugdíjalapokra, a természetbeni juttatások értékelése komoly pénzügyi és statisztikai előmunkálatokat igényel, igazi aktuáriusi csemege.

Még itt, Franciaországban is, ahol a munkavállalói juttatások szinte kimeríthetetlen palettájával találkozik az ember, a természetbeni juttatások sok fejtörést okoznak, például a közlekedési (SNCF, RATP) és energiaszolgáltatási (EdF-GdF) nagyvállalatoknak. Ezeket sokáig olyan természetes juttatásokként kezelték, amelyek semmibe sem kerülnek a vállalatoknak. Az új számviteli szabványok megjelenésével azonban kötelezővé vált ezeknek a kiváltságoknak a számszerűsítése, és az eredmény gyakran meghökkentő: a természetbeni juttatások értéke egyáltalán nem elhanyagolható, sőt még a többi munkavállalói juttatáshoz képest is, mint például a vállalati nyugdíj, jelentős.

Ezeket az eddig szinte „láthatatlan” kötelezettségeket értékelve felmerül a kérdés: valóban ennyire természetesek

a természetbeni juttatások?

A szerző Párizsban élő aktuárius