Tőzsdelufi

Nem véletlenül hasonlítják luftballonhoz a túlfűtött gazdaságokat, piacokat. A léggömbről is azt hiszi az ember, mindig elbír még egy fújást – a kérdés csak az, mennyire bátor a próbálkozó. Mindenkinek látnia kellett, hogy az egész világot megrengető sanghaji mélyrepülés egyszer bekövetkezik. A 20 feletti P/E (árfolyam/egy részvényre jutó nyereség) mutatóval forgó papírok már nem tükrözhették a reális árszintet.

Nyilvánvaló, hogy a tőkepiaci összeomlásoknak pozitív hozadéka is van a kereskedők számára: az alacsony árfolyamok ugyanis kedvező beszállási pontot biztosítanak a piacokon. A kereskedők ugyanis hajlamosak lejtmenetben is túllőni az „egyensúlyi” célokon. A nagyobb kereskedőházak nem véletlenül hangoztatják, hogy lassan ideje ismét megkeresni az elmúlt napokban elfelejtett vétel gombokat. Hiszen szerintük sem Amerikában, sem Nyugat-Európában nem indokolják fundamentális változások a tőzsdezuhanást.

Mélyebbre ásva azonban több nyugtalanító dologgal is találkozhatunk. A chicagói tőzsde kereskedési volatilitását jelző VIX index történelmének legnagyobb napi növekedését érte el, amikor kedden 65 százalékkal, egészen 18,3 százalékig megugrott. A „félelem indexe”-ként is aposztrofált mutató további növekedése pedig egyértelműen az eladók túlsúlyba kerüléséhez vezethet. Hasonló veszélyekre figyelmeztet a fejlődő piaci kockázati felárat tükröző Emerging Market Bond Index is. Az elmúlt napokban 180 bázispont alatti szintekről egészen 200-ig emelkedő mutató egyértelműen jelzi: a kereskedők kezdenek elfordulni a fejlődő piacoktól.

Utólag persze könnyű okosnak lenni és megmondani, hol kellett volna ki- vagy beszállni. A szomorú helyzet azonban az, hogy most még az is kérdéses: eldurrant-e a tőzsdelufi, vagy csak egy kis levegő szökött ki belőle.