Ukrán áramvita után

A piac most folyó, újabb felosztásáról is csak annyit mondunk tíz év múlva, hogy nem volt fájdalommentes az átmenet. Most viszont még fáj, főként azoknak a vállalatoknak, amelyek eddig jórészt zavartalanul uraltak bizonyos területeket, ezentúl pedig nem fogják, de azoknak is, amelyek bár hivatalosan zöld jelzést kaptak, mégis rendre akadályokba ütköznek szárnyaik bontogatása során.

Szép példája volt ennek a múlt év végi, ez év eleji EMFESZ–System Consulting erőpróba, innen-onnan fújó hátszelekkel és ellenszelekkel színezve.

A csatározás híre eljutott a médiához is, az újságok pedig bőségesen tálalták az ukrán áramimportért folyó viaskodás kulisszatitkait. Ennek során villamosenergia-behozatalunk olyan műszaki, jogi és kereskedelmi részleteivel, szakkifejezéseivel bombázták (na jó, bombáztuk) az olvasókat, amelyek nagy részére vélhetőleg nem is voltak kíváncsiak. De fő a tisztánlátás. Nyitva hagyva, hogy ebben mennyire jutottunk, három tanulságot azért levonhatunk.

Az egyiket a piacnyitás módjáról. Mindkét társaságnak volt ukrajnai áramvásárlási és -szállítási szerződése, mindkettő pályázott az importhoz szükséges határkeresztező kapacitásra, azokat mégis csak háromszori nekifutásra sikerült kiosztani az összesen négy versenyző között. Egyiküknek nem is jutott. Nem lett volna ilyen kiélezett a helyzet, ha akkorák a kapacitások az ukrán–magyar határon, hogy mindenki annyi áramot hozhat be, amennyit akar. Ugyanakkor a Mavir sem tud egyik pillanatról a másikra bővíteni az adott határszakaszon, s nem is fog, ha nem látja előre, hogy a későbbiekben mennyire használják ki az új kapacitásokat. Volt gond a Mavir és ukrán partnere között is a kommunikációval. Állítólag így megy ez évek óta, csak eddig nem lett belőle baj.

A másik tanulság a versenykultúráról szól. Az ukrán kézben lévő EMFESZ élni kívánt az áramimport megnyíló lehetőségével, de csak részben tudott, éppen azért, mert nem jutott neki annyi határkeresztező kapacitás, amennyit szeretett volna. Pedig Ukrajnában az itteni piaci árnál olcsóbban vett áramot, s Magyarországon vevőket is szerzett rá. Most ahhoz, hogy ezek mindegyikét kiszolgálhassa, részben magának is a szabadpiacról kell áramot vennie. Ám Kapolyi László cégének, a System Consultingnak is volt áramvásárlási és itteni eladási szerződése. Ráadásul hosszú távra és alacsonyabb áron, mint új riválisának. Mindennek a tetejébe jó néhány éve komoly beruházások árán éppen a System tette alkalmassá az érintett ukrajnai erőművet arra, hogy egyáltalán exportálhasson. És persze piacképes importra készült a másik két versenyző is.

A tét nagy volt, az a gépezet pedig, amelyik a tiszta versenyt volt hivatott szolgálni, csikorogva működött. Mindenki bevetette tehát, amije volt, ráadásul „igaza” teljes tudatában. Ment tehát levél az ukrán elnöknek, volt letelefonálás, háttér-tájékoztatás, versenyhivatali megkeresés és beavatkozás, miközben rohangásztak a delegációk a két ország között. Részletes elemzéseket lehetett olvasni az ukrán sajtóban arról, hogy melyik cég útját melyik ottani politikus egyengeti.

Az utolsó tanulság a következményekről szól. Mint sok civódás esetén, most is megjelent a nevető harmadik. Az ukránok ráébredtek, hogy túl olcsón kapja Magyarország az áramot, nosza, emeltek az áron. Felkapta a fejét a hazai politika is. Erre jó alkalmat kínált, hogy az egyik versenyző (System) tulajdonosának szocialista pártkötődése van, mire a másiknak (EMFESZ) rögtön pártját fogta az előbbi párt ellenlábasa. Így van ez már a politikában. Az is érdekes, hogyan folytatódik a két cég kapcsolata. Piaci ellenfelekről van szó, nem ellenségekről. Miközben egymás szabolcsi szomszédságában külön-külön gázerőmű építésére készülnek, építhetnék azt közösen is. Úgy tudjuk, volt is ilyen elképzelésük, de végül a külön út mellett döntöttek.

A szerző a Világgazdaság munkatársa