Változik a klímaváltozást övező klíma

Európa és Japán, a versenyképesség romlásának a kockázatát is vállalva, tanúbizonyságát adta a globális felmelegedés visszafogása melletti elkötelezettségének. A legnagyobb akadályt az Egyesült Államok jelenti. A Clinton-kormányzat már 1993-ban merész lépéseket javasolt, amelyeket azonban a legnagyobb szennyezők – a szénbányászat, az olajipar és az autógyárak – visszautasítottak.

A tudományos körök másfél évtizede tisztában vannak az éghajlatváltozás tényével és annak következményeivel. Magam is részt vettem az éghajlatváltozást vizsgáló kormányközi tanácskozó testület második ténymegállapító ülésén, amely vélhetően elkövetett egy szarvas hibát: alábecsülte a globális felmelegedés várható ütemét. A nemrég közzétett negyedik tényfeltáró dokumentum azonban újabb bizonyítékokat tárt fel, és megerősítette azt a meggyőződést, hogy a globális felmelegedés az üvegházgázok légköri halmozódása miatt megy végbe.

A felmelegedés ütemének gyorsulása komplex, nem lineáris tényezők hatását és több olyan szakadási pont meglétét tükrözi, amelyeken átbillenve gyorsul a folyamat. A sarki jégsapkák feltételezett elolvadásával például bolygónk kevesebb napfényt sugároz vissza a világűrbe. Az időjárás-alakító tényezők drámai átalakulása – beleértve a grönlandi gleccserek és a szibériai fagyott mezők olvadását – a legtöbb üzletembert meggyőzte arról, hogy eljött a cselekvés ideje.

Legutóbb maga Bush elnök is ráébredt a helyzet komolyságára, közelebbről szemlélve azonban látszik, hogy inkább a kampányát támogató olajipari és a szénbányászati érdekeltségek véleményére hallgatott, és az ő szempontjaikat állította előtérbe a légköri terhelés csökkentésének követelményével szemben. Feltehető ugyanis a kérdés: ha valóban aggasztaná az elnököt a globális felmelegedés, hogyan engedélyezhette új széntüzelésű erőművek építését?

Ma elsőként és legfőként arra lenne szükség, hogy piaci alapú ösztönzőkkel késztessék az amerikaiakat az energiafelhasználás visszafogására és a légkört kevésbé terhelő energiatermelésre. Bush azonban nem szüntette meg az olajipar támogatását, és takarékossági ösztönzőket sem léptetett életbe. Az energiafüggetlenség megteremtését célzó legújabb felhívást is annak kellene tekinteni, ami: új indok régimódi nagyvállalati támogatások folyósításához.

Az Egyesült Államok a korlátozott készletei mielőbbi kiaknázását célzó politika nyomán még kiszolgáltatottabb lesz a külföldi olajjal szemben. Az USA jelenleg gallononként (4,5 liter) 50 cent vámot vet ki a cukorból előállított brazil etanolra, egyúttal azonban szubvencionálja a gyenge hatékonyságú, kukoricaalapú belföldi etanol-előállítást. Ez utóbbi fajlagosan több üzemanyagot igényel a műtrágyázás, a betakarítás, a szállítás, a feldolgozás és a lepárlás folyamatában.

Talán érthető, sőt elnézhető, ha Amerika – mint a világ legnagyobb szennyező, a globális szén-dioxid-kibocsátás negyedéért felelős országa – vonakodik a többlet-erőfeszítésektől. De a tények magukért beszélnek: más – hasonló életszínvonalú – országok a GDP egy dollárjára vetítve az amerikai szén-dioxid-kibocsátás töredékével termelnek.

Mindennek eredményeként az olcsó energiához hozzájutó amerikai cégeknek óriási előnyük van az európai és más versenytársaikkal szemben. Európában egyesek már aggódnak, hogy a globális felmelegedésre adandó erőteljes helyi válaszlépések nyomán az energiaintenzív iparágak az Egyesült Államokba vagy más, kevéssé szigorú szabályokat alkalmazó országba települhetnek át. Az éghajlatváltozás különösen megdöbbentő hatása az, hogy élesen szétválnak a következményeket leginkább és legnehezebben viselni kényszerülő, szegény déli államok és a legnagyobb szennyező országok. Ezért itt valójában morális ügyről, a globális igazságosságról van szó. A kiotói egyezménnyel a nemzetközi közösség kísérletet tett arra, hogy a globális felmelegedés ügyét hatékony és igazságos módon kezelje. Kimaradtak azonban a legnagyobb szennyezők, ezért – hacsak nem sikerül az USA-t és a fejlődő államokat észszerűen bevonni, akkor – az egész procedúra alig lesz több jelképes gesztusnál. Szükség lenne az „akarat koalíciójának” új változatára, amelyet talán

Európának kellene vezetnie, ez alkalommal ráadásul egy valóságos veszéllyel szemben.

Az új „akarat-koalíció” megállapodhatna néhány alapvető normáról: újabb széntüzelésű erőművek építési stopjáról, a járművek üzemanyag-fogyasztási mutatójának javításáról, a fejlődő államok energiahatékonyságának célzott támogatásáról. A koalícióban részt vevők emellett megegyezhetnének saját energiatermelőik szigorúbb szabályozásáról. Emellett fokozottabban megterhelhetnének olyan termékeket, amelyeket energiapazarló országban – például az USA-ban – vagy energiafecsérlő eljárással állítanak elő. A tét itt már nem a belföldi termelők, hanem a bolygó védelme.

Az éghajlatváltozást övező klíma változása Európa és egy új „akarat-koalíció” más, potenciális tagjai számára példátlan alkalmat kínál, hogy túllépjenek a retorikán. Eljött a cselekvés ideje.

A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2006

@ www.project-syndicate.org

.