A kívánatos verseny

Nálunk fejlettebb, régebbi demokráciákban is hallani olyan hangokat, amelyek szerint az államnak kötelessége csillapítania a globalizáció miatt egyre intenzívebb verseny káros hatásait, és egyfajta jóléti burkot vonni polgárai köré. Magyarországon ezek a vélemények általában összekapcsolódnak a rendszerváltás után megugró társadalmi egyenlőtlenségek, az eredeti tőkefelhalmozódás, a „vadkapitalizmus” bírálatával. Jóllehet a piacgazdaság vadhajtásait valóban érdemes kritikus szemmel elemezni, a túlzottan leegyszerűsítő, sommás bírálatokkal gyakran a gyermeket is kiöntik a fürdővízzel, erősítve a lakosság körében a versenyellenes közhangulatot, illetve a gondoskodó állam hamis illúzióját. Pedig világosan ki kellene mondani: a mai kor legnagyobb kihívása épp a verseny hiánya, tökéletlensége.

A verseny csak akkor képes kifejteni pozitív hatását, ha minden piaci szereplő azonos információkkal, lehetőségekkel van ellátva, és azonos játékszabályok alapján kénytelen működni. Márpedig ma több oldalról is komoly veszély fenyegeti ezt a folyamatot: a vállalati és a közületi szféra egyaránt hajlamos a verseny torzítására, saját érdekeinek megfelelően. Mindkét esetben a fogyasztó fizeti meg a többletköltséget.

Ha az állam és önkormányzatok felelősségét nézzük, akkor elsőként a közbeszerzéseken – pártállástól függetlenül – elúszó közpénzeket kell említeni. A piaci szereplők egyöntetű véleménye, hogy az ilyen megrendelésekért gyakorlatilag kötelező a megfelelő jutalékot visszajuttatni a megbízónak. Ők már gyakran a látszatra sem adnak, és személyre szóló közbeszerzésekkel építik hűséges klientúrájukat. Az Állami Számvevőszék napokban közzétett jelentése szerint évente százmilliárdok folynak így ki a költségvetésből. Az információk, a kapcsolati tőke kamatoztatásának a privatizáció fénykorában is meghatározó jelentősége volt, hogy csak Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vitatott meggazdagodására emlékeztessünk. De ugyanígy említhetnék például a lakásárverezéseken működő licitmaffiát, amelyet egyszerű törvénymódosítással kiiktatva tízmilliárdokkal többet szedhetne be az APEH.

Ha a vállalati szférát nézzük, ott is vannak aggasztó jelek. Annyi talán a különbség, hogy a cégek többnyire csak alkalmazkodnak az állam által kialakított játékszabályokhoz, és kihasználják a kiskapukat, különben lemaradnak a konkurenciától. Igaz, arra is akad jócskán példa, hogy maguk is igyekeznek „ráhatni” a politikára, előnyös szabályozást, megrendelést lobbizva ki maguknak. Hogy hol a határ az egészséges érdekérvényesítés és a tisztességtelen előnyszerzés között, nehéz megmondani. De a tánchoz itt is partner kell.

Aztán ott vannak azok a kartellek, erőfölénnyel való visszaélések, amelyekről nap mint nap lehet hallani akár Magyarországon, akár az Európai Unióban. Nálunk az útépítő cégekre, a gépjármű-biztosítókra róttak ki milliárdos bírságokat, az unióban az elmúlt hetekben a Microsoft vagy a liftgyártók kaptak óriási büntetéseket. Hogy ezek összege mekkora visszatartó erő lesz a jövőre nézvést, az kérdéses. Mint ahogy talány az is, hogy a globalizációval felgyorsuló vállalati összeolvadások és felvásárlások meddig szolgálják a hatékonyság ésszerű javítását, és mikortól képesek kiszolgáltatottá vagy tönkretenni az egyes nemzeti piacok kisebb vállalkozásait, megölve az egészséges versenyt.

Az mindenesetre vitathatatlan, hogy a versenyhatóságok szerepének megerősítése kulcsfontosságú – ha nem a legfontosabb – feladattá lépett elő világszerte. Ebből a szempontból némi reménykedésre adhatnak okot az imént említett súlyos bírságok. Ugyancsak biztató jel, hogy az Európai Unióban olyan területeken – például az energiaiparban – is megindult végre a versenyt hozó liberalizáció, ahol az korábban elképzelhetetlen volt. Ezért kellene még inkább tudatosítani mindenkiben, hogy a versenytől nem félni kell, hanem épp ellenkezőleg: egyre többet követelni belőle.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője