Barroso nagy napja
Barroso bizottsági elnöki megbízatását nagy várakozás övezte. És nem is volt rossz a belépő: a dinamikus, jól kommunikáló portugál színre lépése új korszak nyitányát jelezte. Aztán mindezt hamar megtépázta a csapat botladozása az európai parlamenti meghallgatáson. A vihart végül sikerült átvészelni, de az incidens befékezte az indulást.
Ám az igazi gond csak ezután jött: a bizottság az érdemi feladatát, Barroso meg a tényleges elnöki szerepkört ke-reste. Valahogy hiányzott az igazi „nagy projekt” – mint éveken át volt az egységes piac megteremtése, a bővítés vagy az euró bevezetése. Bizottsági szinten azzal igyekeztek ezen túllépni, hogy hangoztatták: nem látványos tűzijátékra, hanem az emberek mindennapjait meghatározó gondok kezelésére van szükség. Ami igaz, csak éppen a dolog földhözragadtságánál fogva különösebb figyelmet sem lehet belőle kicsiholni.
Mindeközben kereste Barroso a helyét a játszmában, amiről azt hitte, hogy jól ismeri, hiszen korábban miniszterelnökként már volt rálátása. Ám éppen ez volt a baj: korábbi élményei jó ideig félre is vezették. Ő kormányfőként azt tanulta, hogy a brüsszeli testület sikere a miniszterek tanácsa (netán az állam- és kormányfők) egyetértésén múlik. Emiatt kezdetben igyekezett főként nekik tetszőn muzsikálni. Ami lehetett pragmatikus az eredményesség szempontjából, de bizottsági arculatvesztés volt az ára.
És aztán jött az energiakérdés. Jött a felmelegedés és a riasztó klímaváltozás, a meg-megakadó orosz olaj- és gázszállítmányok idegeket borzoló ügye meg az olajárak tavalyi – versenyképességet sújtó – egekbe szökése. Mind többen kezdték belátni, hogy ebből sok minden csak közösen orvosolható. (Sokatmondó volt, hogy 2005 őszén éppen a közösségi politikáktól idegenkedő brit diplomácia dobta be a közös energiapolitika ötletét.) Barroso pedig fokozatosan felismerte, hogy itt van a régről keresett „nagy projekt”.
És most már igazi bizottsági alapállásból láttak munkához. Végigjárva minden lépcsőfokot, de mindig szem előtt tartva a célt. A 2006-os márciusi EU-csúcson immár „közösségi ötlet” rangjára nőtt az EU-energiapolitika felvetése. Majd egymást érték a bizottsági dolgozatok, jelentések, elvezetve az idén januárban közzétett átfogó csomagtervig. A múlt heti csúcson pedig már az volt a tét, vajon mindezek alapján születhet-e a megvalósítást mederbe terelő közösségi jogalkotásra politikai mandátum, vagy sem.
Amikor e sorok írója múlt pénteken részt vehetett Barroso – az EU-csúcsok másnapján szokásos – sajtóreggelijén, már sejteni lehetett, hogy lesz ilyen mandátum. Cserébe egy elszánt, céltudatos politikussal találkozhattunk. Korábban mindig inkább a tagországok oldaláról kiindulva tervezett, kommunikált. Most bizottsági oldalról közelítette meg a problémát: már nem közvetlenül akar tetszeni a tagországoknak, hanem a körülmények alakításával igyekszik terelni őket, hogy az energiapolitika formálása általuk is belátott szükség legyen. Azelőtt inkább tagállami fejjel gondolkodott. Ezt most is bekalkulálja, de már a bizottság azon klasszikus alapállásából, hogy Brüsszel dolga új célokat szabni, és erre a kormányokat rávezetni. Korábban a hajdani kormányfő beszélt belőle. Most a bizottsági elnök.
A játszmának még nincs vége: a sikeresen megtalált projekt vissza is üthet. A tagállami akaratok sokfélesége szétmorzsolhatja a meghirdetett programot – s akkor ez száll majd vissza a bizottság presztízsére. De Barroso láthatóan bízik a körülmények – no meg a csúcson elfogadott jogilag kötelező jelleg – kényszerítő erejében. A kockázat így is nagy, de ha az idő őt igazolja, akkor még akár el is érheti a célját: az EU értelme újabb igazolást nyerhet a közvélemény szemében – ő pedig az emlékezetes elnökök sorába léphet.
A szerző a Bruxinfo EU-szakértője
