Érvek a sáveltörlés mellett

Bár az üzleti szektornak éppúgy, mint a rövid távú pénzügyi befektetőknek a 2001 májusában feladott szűk sávos árfolyamrögzítés kényelmes rendszer lehetett, a váltás elkerülhetetlen volt. Egyrészt kellő fiskális fegyelem hiányában nő az ilyen rendszerek pénzügyi válságon keresztüli felrúgásának a veszélye, másrészt – s Magyarországon ez volt a döntő szempont – ebben az árfolyamrendszerben, párosulva a monetáris politika azon implicit szándékával, hogy megakadályozza a forint túlzottnak tekintett reálfelértékelődését, az infláció beragadt egy 10 százalék körüli szinten.

Az általánosan elfogadott, hogy az árfolyamrögzítés nem kompatibilis az inflációs célkövetés monetáris politikai keretrendszerével. Nem lehetséges ugyanis, hogy a jegybank egy eszközzel – a kamattal – szimultán módon két célt, az árfolyamot és az árszínvonal alakulását is vezérelje. Törvényi kötelessége az utóbbi célt követni, de ez idő szerint a hatályos jegybanktörvény az árfolyamrendszer megváltoztatását is a kormány egyetértésétől teszi függővé. Ez azt jelenti, hogy jogi és közgazdasági értelemben inkonzisztens a jegybanktörvény, az eszközfüggetlenséget csak hiányosan biztosítja.

Az árfolyam ingadozási sávjának plusz-mínusz 15 százalékra szélesítése annak idején olyan lépésnek tűnt, amely egyrészt kvázi lebegő árfolyamot eredményez, másrészt mégis valamiféle korlátot szab az ingadozásnak, harmadrészt pedig utánozza és előrevetíti az euró bevezetése előtt követelt ERM II árfolyamrendszer alkalmazandó paramétereit.

Több mint ötéves visszatekintésben úgy tűnik, hogy helyesebb lett volna annak idején rögtön áttérni egy szabad vagy irányított árfolyam-lebegtetésre. A sávszélesítés után ugyanis a nominális árfolyam-alakulásban először megnyilvánult a néhány évig mesterségesen visszatartott reálfelértékelési nyomás: az árfolyam azóta szinte végig a szélesített sáv erősebb felében tartózkodott, még jelentősebb gyengülések idején is. Maguk a sávszélek és maga a középárfolyam semmiféle orientációs szerepet nem töltenek be, és amikor a piaci árfolyam ténylegesen a sáv szélére kerül, akkor a monetáris politika művelői számára lehetetlenné, a piaci szereplőknek pedig kiszámíthatatlanná válik a helyzet.

Az ERM II-höz való idő előtti hasonulásnak semmi előnyét sem lehet felfedezni. Történelmileg az ERM II rendszer is egy valutaválság szülte kényszermegoldás, amely igyekezett lehetővé tenni a tagországok valutái közötti árfolyam-kiigazítást, hivatalosan bejelentett leértékelések nélkül. A rendszerben való részvétel jogilag az euróátvétel egyik megkerülhetetlen feltételévé vált, miközben közgazdasági racionalitása ugyancsak vitatott. Ezért a legtöbb ország azt a stratégiát választja, hogy az euró átvétele előtt csak a minimálisan szükséges időtartamig (két év) próbálja az árfolyamát az ERM II keretein belül stabilizálni.

A magyar gazdaság és gazdaságpolitika eddig nem profitált az árfolyam kvázi rögzítettségéből, a sávok általában nem jelentenek effektív korlátot, ha éppen mégis (lásd a 2003 eleji felértékelési spekulációt), akkor inkább kinagyítják e rendszer gyakorlati inkonzisztenciáját. S kilépni e rendszerből épp akkor nem lehet.

Természetesen a gazdaságpolitika sem kerülheti el az ERM II-t az euróhoz vezető úton, az azonban a jelenlegi piaci várakozások szerint 2014-es euróátvétellel számolva 2012–2013-ban esedékes. Addig az időszakig az árfolyam sávok nélküli lebegtetése tűnik az egyetlen racionális megoldásnak. Abban az esetben, ha a kormány nem kívánná feladni a jelenlegi rendszert, akkor az ERM II-be való hivatalos belépés időpontjában fog szembesülni azzal a – jelentős előzetes spekulációval terhelt – döntéssel, hogy mi legyen az ERM II középárfolyama, amely vélhetően közel lesz a végleges forint/euró konverziós rátához. Kicsi a valószínűsége annak, hogy a ma deklarált, piaci alátámasztással nem bíró középárfolyam éppen jó lesz erre a célra. A majdani sáveltolási döntés legjobb alternatívája a mai sáveltörlés.

A szerző a Derive Kft. ügyvezetője