Miből lesz itt növekedés?

A magyar gazdaság a régió és az új tagállamok beteg embere az egyensúly és a növekedés terén egyaránt. A bővülés üteme már a 2006. szeptemberi első megszorító csomag előtt esett a régiós versenytársakéhoz képest. Tavaly a megszorítások nélkül is a legalacsonyabb lett volna a magyar növekedés a régióban és az EU10 körében. A baj nagyobb, mint látszik. Az idén már az a kérdés, hogy meghaladja-e a bővülés üteme az ez évi EU-átlagot, vagy akár az eurózóna átlagát. Ez nem csupán erre az évre, hanem 2008-ra is igaz lesz a konvergenciaprogram szerint. De mitől lesz itt újból növekedés 2009-től?

Az első lehetőség, hogy nem is csökken olyan mélyre a magyar növekedési ütem, marad 3 százalék közelében, és innen nem is lesz majd olyan nehéz viszszakapaszkodni a 4 százalék feletti növekedési sávba. Ezt képviselik a magyar gazdaságkutatók; a kormány és a globális elemzőközpontok nem ilyen optimisták. Nem osztom az optimizmust, mert 2008 rosszabb év lehet a növekedés szempontjából, mint 2007, tehát egy lefelé vezető spirálban vagyunk: nem egyre könnyebb, hanem mind nehezebb lesz belőle kijönni.

A második lehetőség, hogy a sikeres pénzügyi stabilizációt jutalmazza a piac – elsősorban a befektetői –, és több új külföldi működőtőke-befektetés jön, mint a stabilizáció éveiben. A több külföldi tőkebefektetésből nagyobb export, ebből erősebb növekedés lesz. Ennek ellentmond, hogy a GDP-arányos éves 4 százalékos FDI-beáramlás ma sem alacsony, ezért nehéz elképzelni, hogy mitől ugrana még feljebb. 1997 és 2006 között sem volt egyetlen évben sem nagyságrendileg nagyobb a működőtőke-beruházás, ezért a „pénzpiaci jutalom” nemigen jelenhet meg nagyságrendileg magasabb FDI-adatban. De ha még így is lenne, a GDP 23-25 százalékát kitevő felhalmozáshoz képest ez sem jelentene olyan többletet, amelyből a GDP-növekedés érdemben gyorsulna.

Harmadik lehetőség: jönnek az EU-pénzek. Évi 830 milliárd forint uniós támogatással számol a kormány a 2007–2013-as időszak átlagában, ez valóban nagy összeg. Ráadásul az utófinanszírozás miatt éppen 2009 után jön egyre több pénz, tehát elvileg ez megalapozhatná a 2009 utáni növekedési gyorsulást. Elméletileg a GDP 3,6 százalékát kaphatjuk pénzügyi transzferként, de a pályáztatás lényegében kizárja a 100 százalékos lehívást. Reálisan arra lehet számítani, hogy GDP-arányosan évi 2,5 százalék lesz az EU-transzfer. Ez sem mind többlet, mert a GDP egy százalékát befizetjük az uniós kasszába, tehát a többlet a GDP 1,5 százaléka körül alakul: ez kevés az ugráshoz. Az sem segít, ha az utófinanszírozás miatt hirtelen több pénz jön, mert a beruházás már megvalósult, az új pénzből nem lesz új növekedés, csak törlesztik a hiteleket. Ráadásul az EU-pénzek mintegy kétharmada olyan infrastrukturális beruházásokra megy, amelyeknek nagyon kicsi a multiplikátor hatása: a szennyvíztisztító jó az életminőségnek, de érdemben nem javít a versenyképességen.

A negyedik lehetőség, hogy 2009-től a belföldi szereplők hirtelen beruházási vágtába kezdenek, és egy belső beruházási hullám húzza fel a gazdaságot a növekedési mélypontról. Ez csak akkor történhetne meg, ha 2009-től a belső fogyasztás hirtelen újból szárnyakat kapna, ami inflációs fordulatot, egyensúlyi kockázatot és a konvergenciaprogram visszavonását jelentené. Ezt el lehet képzelni az EU-s parlamenti választás évében és a következő országgyűlési választások előtti esztendőben, de ehhez pénz kell. Honnan vesz pénzt a kormány ehhez az újabb belföldi keresleti injekcióhoz? Új jelentős hitelfelvétel aligha jöhet szóba, marad a privatizáció. Ez valóban lehetséges 2009-ben, a hírek szerint több nagy, még állami tulajdonban lévő cég értékesítését tervezik éppen akkorra. A bevétel fogyasztási injekcióként történő beadása azonban rövid távú megoldás, elrontja az egyensúlyt, és kezdődik minden elölről. Ebből sem lesz fenntartható növekedés.

A szerző a Növekedéskutató igazgatója, a Fidesz – MPSZ országgyűlési képviselője