Nyomás a bortermelőkön

Az uniós csatlakozás a borszektorban is azzal a felismeréssel járt, hogy szakítani kell a piaci igényeket figyelmen kívül hagyó, tömegszerű termeléssel. A vámok fokozatos lebontása már a 2004-es belépés előtt megkezdődött, a teljes jogú tagság elnyerése óta pedig az ágazati szereplőknek még inkább szembesülniük kellett azzal, hogy a korábbi védettség megszűnt, és az import rohamléptekben nő.

A globalizáció ugyanakkor nemcsak a belpiac megtartását veszélyezteti, hanem az exportlehetőségeket is. A növekvő verseny egyik legmarkánsabb jele, hogy a külpiaci pozíciók egyre nyomottabb árak mellett őrizhetők csak meg. A nemzetközi árukínálatban például lehetetlenül olcsón jelennek meg a dél-afrikai és dél-amerikai borok, ráadásul sok esetben egyáltalán nem elviselhetetlen minőségben. A várakozások szerint a 700 ezer hektoliteres éves hazai borkivitel érdemben nem is bővíthető a jelentős konkurencia miatt, és a fokozódó import a hazai piacot is tovább szűkítheti.

A kiélezett küzdelmet tükrözik azok az ágazati névhasználati viták is, amelyeknek a tokaji is „áldozatul esett”. Egyik legféltettebb kincsünkről van szó, amelynek jó hírét a különböző hamisítványok, más karakterű termékek folyamatosan rontják. Hiába születtek megállapodások és számunkra kedvező bírósági ítéletek az utóbbi időszakban, a tokaji névhasználati ügy – nemzetközi értelemben – korántsem tűnik megnyugtatónak. Egyelőre nincs is kilátás arra, hogy a nézeteltérések belátható időn belül rendeződnének.

Persze ma már nincs vita azon, hogy az ágazat a „kihívásoknak” minőségi termeléssel felelhet csak meg, és elvileg erre ösztönözne az EU-s borreform is. Pozitívum, hogy hoszszan lehetne sorolni a neves hazai borászatokat, de – bár az alacsony vásárlóerő miatt továbbra is megvan a kísértés a mennyiségi termelésre és a hamisításra – a minőségi szempontokat minden komoly szándékú piaci szereplőnek szem előtt kellene tartania.