Nyugat-Európa keleti kihívása a munkaerőpiacon

A politikusok többnyire úgy érvelnek, hogy – bár néhány vízvezeték-szerelő nyugatra költözik, és egyes cégek keletre helyezik át a termelésüket – a Nyugat összességében több új munkahelyhez jut az export várható növekedése miatt. Az okfejtés sokak számára ismerős lehet, de vajon helytálló-e?

Egy dolog bizonyos: az Európai Unió bővítése rendkívül éles bérverseny elé állította Nyugat-Európát. Míg a „régi Európa” feldolgozóiparában egy foglalkoztatott átlagosan 26,09 eurót keres egy óra alatt, addig az újonnan csatlakozott Romániában az átlag 1,60, Bulgáriában pedig mindössze 1,39 euró.

Az a nézet, miszerint a keleti bővítés munkahelyeket hoz létre Nyugat-Európában, elsősorban azon a feltételezésen alapszik, hogy az alacsony bérű kelet-európai munkaerő kiegészíti a régi tagországokban lévőt, ezért fokozódik a dolgozók iránti kereslet a korábbi tagállamokban. A valóságban azonban ez csak részlegesen igaz. Nyugat-Európában nyilvánvalóan szükség van mérnökökre, hogy világszínvonalú termékeket tervezzenek, amelyeket a kelet-európai dolgozókkal lehet gyártatni. Akiknek menedzseri képesítésük van, azok bizonyosak lehetnek abban, hogy a tevékenységük fontos, mert az új európai dolgozókat a nyugati gazdaságba kell integrálni.

Ha azonban a nyugati munkavállalók azon jelentős táborát vesszük, amelynek tagjai csak a puszta munkaerejüket tudják eladni, láthatjuk, hogy ezek számára a kelet-európai dolgozók nem kiegészítést, hanem helyettesítést jelentenek. Ebben a szegmensben a nyugatiak szembetalálják magukat olyan alacsony bérű emberek versenyével, akiknek ugyanolyan képességeik és ambícióik vannak, mindez pedig eldönti azt, hogy a bővítés során ki fog teret veszíteni. Empirikus kutatásokkal kimutatható, hogy Nyugat-Európában a vesztesek skálája az egészen alacsony képzettségi szintű dolgozóktól a tanult szakmunkásokig terjed.

Mindennek a munkaerő-piaci következményei teljesen világosak: a magas szintű végzettségű nyugat-európai munkaerő számára a bővítés az irántuk megnyilvánuló kereslet növekedését eredményezi, minden más kategóriában az igény csökkenésével kell számolni. A bérek rugalmasságában meglévő aszimmetria miatt a folyamat összességében a foglalkoztatás csökkenéséhez fog vezetni. Mivel a jól képzettek körében máris alacsony arányú a munkanélküliség, ezért a szolgálataik iránti kereslet növekedése inkább a bérüket viszi feljebb, mint a foglalkoztatottságuk arányát. A kevésbé képzett nyugat-európaiak számára elkerülhetetlenné válik a foglalkoztatás viszszaesése, mert ebben a szegmensben a bérek rugalmas igazodását korlátozzák a kollektív szerződések és a minimálbér-garanciák, amelyeket a jóléti állam a jövedelempótló segélyekkel is alátámaszt. A bérek rugalmatlansága – egybevéve a nyugat-európai dolgozókra kifejtett helyettesítési hatással – nettó munkahelyveszteséget fog okozni Nyugat-Európában, ha a munkaerő-piaci kötöttségek a mostani állapotukban maradnak.

Természetesen igaz, hogy az Európai Unió bővítése nyomán növekszik majd a nyugat-európai kivitel, mert az ottani cégek számára új piacok nyíltak meg. Ha azonban az export bővül, akkor termelési tényezőket – tőkét, képzett munkaerőt – a gazdaság más területeiről kell ide irányítani, ez pedig máshol vezet a munkahelyek elvesztéséhez. Mivel az exportjavak előállítása inkább tőke- és tudásigényes termelést feltételez, ezért a szerkezetváltás máshol tovább mérsékli a keresletet a képzetlen munkaerő iránt. Az a tőke és a tudás, amely más szektorokból az exportágazatokba vándorol, nem viszi magával a képzetlen munkaerőt. A zsugorodó szektorokban többnyire munkaintenzív termelési folyamatok találhatók, amelyeket különösen könynyű kitelepíteni más országokba. Ez a jelenség alig érzékelhető a fogyasztó számára, és a közvetlen külföldi befektetési statisztikákban is alig jelentkezik.

Azt gyakran beismerik az elemzők, hogy a külföldre irányuló közvetlen tőkebefektetések munkahelyek elvesztéséhez vezetnek. Ennél azonban lényegesen fontosabb a pénztőkekivitel, ami lehetővé teszi, hogy külföldön ottani cégek létesítsenek helyben munkahelyeket. Vegyük például Németország példáját, amely 2006-ban 108 milliárd euró értékű tőkét vitt ki, ebből csak 25 milliárd volt a közvetlen külföldi befektetés. Ezzel szemben az összes nettó belföldi tőkebefektetés mindössze 75 milliárd euró volt. A tőkekivitel egy része az EU új, kelet-európai tagállamaiba irányult, amelyek – a méreteikhez képest – gigantikus tőkeimporthoz jutottak.

Ha figyelembe vesszük mindezen tényezőket, akkor világossá válik, hogy – politikailag bármennyire is korrekt legyen – pusztán üres retorika az az állítás, amely szerint az Európai Unió keleti bővítése nettó munkahelyteremtő tényezőként jelentkezik Nyugat-Európa számára. A kontinens nyugati felén túlságosan merevek a bérek ahhoz, hogy a versenyből és a szerkezetváltozásból az itteni dolgozók többsége hasznot húzhasson.

A szerző Müncheni Egyetem professzora és az Ifo gazdaságkutató intézet igazgatója

Copyright: Project Syndicate, 2006 @ www.project-syndicate.org