Szabadalmak helyett díjakat a gyógyszergyártóknak

A szabadalmi rendszer alapvető problémája elég egyszerű: az egész a tudás felhasználásának korlátozásán nyugszik. Mivel a tudás bármely elemének egy további egyén általi élvezetéhez nem társul pótlólagos költség, a tudás korlátozása gyenge hatékonyságot eredményez. A szabadalmi rendszer azonban nemcsak korlátozza a tudás felhasználását, hanem gyakran elérhetetlenné teszi a kezelést a biztosítással nem rendelkező egyének számára. A harmadik világban ez élet-halál kérdése lehet olyan betegek számára, akik generikus készítményeket még meg tudnának fizetni, a márkás gyógyszereket azonban nem. Az AIDS-szel szembeni védelem első vonalába tartozó generikus gyógyszerek ára 2000 óta csaknem 99 százalékkal – 10 ezerről 130 dollárra – csökkent.

A fejlődő államok a kifizetett hatalmas összegekért cserébe alig kapnak valamit. A gyógyszergyárak sokkal több pénzt költenek reklámokra és marketingre, mint kutatásra. Többet fordítanak (például az impotencia és hajhullás kezelését célzó) életmódgyógyszerek kifejlesztésére, mint az életmentő készítményekre, és szinte alig szánnak valamit olyan – világszerte szegények százmillióit sújtó – betegségekre, mint a malária. Az egész egyszerű gazdasági összefüggésekre vezethető vissza: a vállalatok abba az irányba terelik a kutatásokat, ahol a pénz van, tekintet nélkül az eredmények viszonylagos társadalmi értékére. A szegények nem tudnak fizetni a gyógyszerekért, ezért az ő bajaikkal kevés kutatás foglalkozik.

Egy generikus készítmény – amely egyébként az adott szegmenst uraló cég bevételeit gyarapította volna – a gyártója számára erősen nyereséges lehet, még akkor is, ha a társadalom egészét tekintve korlátozott az értéke. Hasonló a helyzet azokkal a cégekkel, amelyek az ember genetikai állományának feltárása során olyan gének felfedezéséért versengtek, amelyek a mellrákot okozzák. Ezeknek az erőfeszítéseknek az értéke minimális volt, mert röviddel az egyébként is várható időpont előtt tárták fel az ismeretet. A társadalom számára azonban a költségek óriásiak, mert a szabadalmat birtokló Myriad cég által felszámított hatalmas ár (mintegy 3-4 ezer dollár) miatt nők ezrei halnak meg, akik – a genetikai tesztek révén – időben rájöhettek volna a betegségre való hajlamukra.

Mindezzel ellentétben létezik a kutatás finanszírozásának és ösztönzésének egy alternatív útja, amellyel – legalábbis az esetek egy részében – jobb eredményt lehetne elérni, mint a szabadalmi oltalommal. Ráadásul irányítható vele az innováció, és a tudás eredményéből a lehető legtágabb kör részesülhet. A megoldás egy gyógyszerdíjalap, amelyből valamilyen gyógyszer vagy gyógymód felfedezőit lehetne jutalmazni. Mivel a kormányok a felírt vények révén – közvetlenül vagy közvetve – máris a kutatások jelentős hányadát fedezik, ugyanezzel az erővel egy díjalapot is finanszírozhatnának, amelyből emberek százmillióit érintő betegségek kezelését vagy megelőzését lehetne támogatni a fejlődő államokban. Ehhez egy tudományos testület határozhatná meg a prioritásokat, az érintettek száma, a halálozási és termelékenységi mutatók várható javulása alapján. Ha pedig sikerül megtalálni a keresett ellenszert, annak licencét szabaddá tennék.

Természetesen a szabadalmi rendszer is egy díjrendszer, jóllehet annak fölöttébb sajátságos formája, mert korlátozza a tudás széles körű hasznosítását. Ezzel szemben az általam kigondolt szisztéma a piac és a verseny által diktált alacsony árakon nyugodna, így a tudás gyümölcsei a lehető legszélesebb körben hozzáférhetővé válnának. A jobban célzott ösztönzőkkel (több dollár jutna a fontos gyógyszerek kutatására és kevesebb a pazarló, torzult marketingre) jobbá tehetnénk az egészséget, mégpedig alacsonyabb költségek mellett.

Ezt kimondva azt is le kellene szögezni, hogy a díjalapnak nem kellene helyettesítenie a szabadalmakat, mert részévé lehetne tenni egy eszköztárnak, amellyel bátorítani és támogatni lehetne a kutatást. A díjalap jól működhetne olyan területeken, ahol a szükség jól ismert, főleg a szegényeket érintő betegségek körében. Ahol pedig korábban nem ismert igényekre kellene megoldást találni, ott a szabadalmi rendszer továbbra is szerepet játszhatna.

A piacgazdaság és a profitmotívum sok helyen vezetett magas életszínvonalhoz. Az egészségügyi piac azonban nem közönséges piac. A legtöbb ember nem maga dönti el, hogy itt mit kellene „fogyasztania”, és a döntést az árak nem befolyásolják, mint más termékek esetében. Ezért ez a piaci szegmens tele van torzulásokkal, és nem csoda, ha a rendszer bukdácsol. A gyógy-szerdíjalap sem lenne panácea, de egy lépés lehetne a helyes irányba, a hatékonyabb felhasználás felé terelhetné a szűkös fejlesztési erőforrásokat, szavatolandó azt, hogy a kutatás eredményei elérhessék a belőlük jelenleg kizártak tömegeit.

Copyright: Project Syndicate, 2006

@ www.project-syndicate.org