Az olasz ENI mint a Gazprom strómanja

Már megint a Jukoszról van szó. Voltaképpen azonban egyre kevésbé a valamikor hatalmas energetikai óriásról, sokkal inkább a Putyin elnök és köre által kitűzött nemzetstratégiai-gazdasági célról kell beszélnünk: a világ legnagyobb kőolaj- és földgáztermelő nemzeti vállalatának megteremtéséről. Ezt a célt szolgálta az elmúlt években a Jukosz milliárdos adótartozása fejében elkobzott olajkincs visszaállamosítása. És ennek jegyében zajlott a cég gázvagyonának múlt szerdára kitűzött árverése, a még megmaradt Hodorkovszkij-vagyon Vlagyimir Putyin utolsó elnöki évére időzített visszaállamosításának nyitánya.

A gigászi küzdelemben kezdettől két irdatlan politikai és gazdasági hatalmú csoport méri össze erejét, a Putyin-adminisztráció két egykori irányítója: Dmitrij Medvegyev, akit ma már miniszterelnök-helyettesként főnöke lehetséges utódaként tartanak számon, illetve Ivan Szecsin, aki változatlanul az elnöki apparátust erősíti. Az előbbi a Gazprom, az utóbbi a Rosznyefty igazgatótanácsának az élén küzd azért, hogy magának és embereinek megszerezze a majdani nemzeti energetikai vállalat kulcspozícióit. Az orosz elnökválasztás közeledtével – Putyin megerősödésével vagy meggyengülésével – ma még beláthatatlan következményei lehetnek ennek a szembenállásnak. Az orosz belpolitikában éppúgy, mint az energetika világpiacán.

A szerdai árverésen több mint 900 milliárd köbméter igazolt gáztartalék sorsa, továbbá 16 kisebb társaságban való résztulajdon volt a tét. A licitáláson csak Moszkvában és környékén bejegyzett cégek vettek részt: a Neftradegrupp (a Rosznyefty 2007 januárjában alapított 100 százalékos „unokavállalata”), az olasz ENI érdekeit képviselő Enineftegaz, a Szever-Zapad Invest, a Trans-Nafta és az Unitex. A cégbírósági adatok szerint az utóbbi két vállalatot a Gazprom érdekeltségébe tartozó tulajdonosok jegyzik. Az Unitexet tavaly őszig például Viktor Korengyuk irányította, aki ma a stratégiai ügyfelek osztályának helyettes vezetője – tehát abszolút megbízható egy esetleges „fantomcég-szcenárióhoz”.

Mégis, szinte mindenki a Rosznyefty győzelmére számított. Egyrészt, mert a vállalat hallatlanul megerősödött a Jukosz-vagyon 62 százalékát adó Juganszk kitermelőhely 2005. januári megszerzésével, majd a tavaly nyáron Londonban óriási sikerrel lebonyolított elsődleges részvénykibocsátással. Másrészt, mert a Rosznyefty jó ideje a gázvagyon megszerzésére összpontosította lobbitevékenységét, és nyugati bankoktól mintegy 22 milliárd dolláros kölcsönígérvényt szerzett a vételhez.

A Gazprom esélyeit rontotta, hogy vezetői nem mertek közvetlenül részt venni az aukción. Nem ok nélkül tartottak ugyanis a Jukosz külföldi részvényeseinek jogi lépéseitől, hiszen a litvániai Mazeiku Naftának, a Jukosz egy másik kulcsfontosságú vagyonrészének a megszerzése nemrég emiatt esett kútba: egy nyugati bíróságnak a külföldi Jukosz-részvényesek javára született ítélete alapján a finomítót a lengyelek elorozták a Gazprom elől. (Azóta egy csepp orosz olaj se érkezett a litvániai finomítóba. Moszkva szerint azért, mert kilenc hónapig rekonstrukciós munkálatok lesznek a vezetéken. Vilnius erre kilátásba helyezett egy hasonló időtartamú karbantartást az Oroszországot Kalinyingráddal összekötő – az exklávé és az anyaország közötti egyetlen szállítási útvonalat jelentő – vasútvonal litvániai szakaszán.)

A Jukosz gázvagyonának megszerzésében tehát a Rosznyeftynek állt a zászló. A hírügynökségek feltűnően szűkszavú szerda délutáni közleménye azonban az olasz ENI győzelmét jelezte: mintha a tudósítók maguk sem értették volna a történteket. Pedig az ENI-nek az orosz gazdasági kapcsolatokban elfoglalt különleges helye önmagában nem új jelenség. Az olasz cég – nesze neked, európai szolidaritás! – egyebek mellett néhány nagy részvénycsomag eladásával az elsők között engedte be a Gazpromot belső piacára. A régóta – már a Moszkvával demonstratívan jó kapcsolatokat ápoló Silvio Berlusconi miniszterelnöksége óta – épülő orosz– olasz energetikai partnerkapcsolat új, stratégiai szakaszához azonban Romano Prodi és Vlagyimir Putyin telefonbeszélgetésével dördült el a startpisztoly, 24 órával az árverés előtt.

Ami történt, erősen emlékeztet a Juganszk 2004. decemberi árverésére. Akkor botrányos körülmények között egy fantomcéget, a Tver város kocsmájának címén bejegyzett Bajkalfinancegroupot hozták ki győztesnek, amely a nyomott áron megszerzett Juganszkot három héttel később átpasszolta a Rosznyeftynek.

A Kremlben úgy ítélték meg, hogy szalonképesebb a történet, ha a stróman szerepét ezúttal egy tekintélyes külföldi mamutcég játssza. Szolgálataiért, az 5,83 milliárd dolláros részvénypakett 51 százalékának a Gazprom részére történő átengedéséért az ENI busás jutalmat kapott: lehetőséget a Gazpromnyefty 20 százaléka és három oroszországi kitermelőhely megvásárlására. Az olaszok így most először közvetlenül hozzáférhetnek az orosz energia forrásaihoz. (Vajon érdeklődtek-e az üzlet kockázatairól az orosz kitermelésből nemrég kiebrudalt Shell és a BP vezetőitől?)

A Jukosz külföldi részvényeseit képviselő jogászcsoport egy hágai bíróságnál máris benyújtotta keresetét az Oroszországi Föderáció ellen, magántulajdon kisajátítása miatt. És ennek a szappanoperaként elhúzódó történetnek még távolról sincs vége. A Kreml még ebben az elnöki ciklusban értékesíteni akarja a Jukosz napi 500 ezer hordó kőolajat kitermelő két megmaradt vállalatát és öt nagy kőolaj-feldolgozó üzemét. Május 3-ra kitűzték az első árverést: a Tomszknyefty kerül kalapács alá. A Gazprom bejelentette, hogy igényt tart rá.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa