Blair EU-öröksége?

Az, hogy a francia elnökválasztás miért fontos az EU szempontjából, elég egyértelmű. Végül is két éve ott állították meg először drasztikusan az integráció vonatát, midőn a nagy többség az alkotmányos szerződés ellen voksolt. Aligha lehetett arra számítani, hogy Chirac még egyszer ugyanezzel a franciák elé áll – ehhez személyi változások (is) kellettek. Igaz, a legesélyesebb jelöltek európai programja továbbra sem igazán letisztult. Amit tudni lehet, hogy Sarkozy egy kiszemezgetett miniszerződést szeretne, amelynek ratifikálásához elég a parlamenti jóváhagyás is, míg Royal radikálisabb módosításokra törekszik – főként szociális vonatkozásokban –, viszont ő ismét népszavaztatna. Mivel az első forduló után leginkább csak anynyi derült ki, hogy továbbra is ők maradnak versenyben, ezért egyelőre az említett két „alkotmányos” opció is az asztalon van.

Azonban addig, amíg rájuk figyelt a világ, Tony Blair emlékeztetett mindenkit, hogy ugyancsak mostanában még egy fontos tagállamban esedékes egy másik fontos személyi változás: nevezetesen a brit kormányfői poszton. Brüsszeli EU-szakértők már hetek óta azt találgatták, vajon hagy-e „európai örökséget” a tízéves kormányfőséget hátrahagyó brit miniszterelnök a köztudottan EU-szkeptikus utódának, avagy sem.

Két iskola létezik ez ügyben. Az egyik szerint Blair utolsó ténykedéseként tehetne olyan gesztust Merkel felé, hogy óvatos brit fenntartással támogatásáról biztosítja egy őszi kormányközi konferencia összehívását, és ezzel valamiféle új szerződés kihordását. Ez jó lehet a kiszemelt utód Gordon Brownnak is, aki mondhatja azt, hogy mindez nem az ő ötlete volt, de ha már így történt, kész tiszteletben tartani előde vállalását. A másik iskola szerint Blair nem tehet mást júniusban, mint hogy közli kollégáival: immár nincs abban a helyzetben, hogy kötelezettséget vállaljon, ezzel most már várják meg az utódát.

Azzal, hogy Blair a múlt héten kifejtette: éppenséggel elképzelhetőnek tartja egy „kis szerződés” kihordását, amelyről nem is kellene népszavazást tartani – ezt végül is egy „alkotmány” esetére ígérték csak be –, nos, ezzel mintha az első verzió híveit látszana megerősíteni. Ami azért is érdekes, mert a francia (és holland) akadály mellett igazából nem kevés ellenérzés övezi egy újabb szerződés gondolatát a cseh és a lengyel vezetés körében is. A lengyeleket Merkel talán még tudná kezelni – főként, ha sikerül új megoldást találni a szavazási rend módosítására. Ám a meggyőződésesen EU-szkeptikus cseh államfőt, Václav Klaust csak az billenthetné ki ellenállásából, ha a brit kormány is kihátrálna mögüle.

És akkor még tegyük hozzá azt is, hogy a brit kormányfő néhány nappal ezelőtt holland kollégájával tárgyalt, aki meg úgy fogalmazott, hogy kormánya nem tudja változatlan formában ugyanazt a szöveget ismét a holland szavazók elé bocsátani. Ebben az is benne volt, hogy egy módosított szövegnél viszont már lehetne erről szó. A kettő együtt pedig jól mutatja, hogy a hajdani „alkotmányos folyamat” e két további, felettébb „problematikus” országa voltaképpen hasonlóképpen látja a lehetséges kiutat. Az elvetélt alkotmányos szerződés „lényegi” (értsd: főként intézményi) pontjaiból éppenséggel lehetne csinálni egy „kis szerződést”, és azzal már akár készek is lennének foglalkozni.

Mindez meg azért fontos, mert Merkelnek júniusban csak néhány napja lesz a döntés előkészítésére, hiszen csak június elejére tűnhet fel tárgyalni képes fél az asztal francia oldalán. Azaz addigra mindennek nagyon össze kell érnie. E folyamatban fontos jelzés a mostani londoni nyilatkozat, amely – ne kiabáljuk el – talán arra utal: mégiscsak maradhat hátra „EU-örökség” Tony Blair után. Mindenki nyerhetne rajta.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője