Egy furcsa régió
Tavaly az Európai Unió új tagországainak növekedése minden korábbi rekordot megdöntött, és a régió szintjén meghaladta a 6 százalékot. Első pillantásra meglepőnek tűnik, hogy a sok tekintetben még a magyarországinál is kellemetlenebbnek tűnő cseh, szlovák, lengyel vagy éppen román politikai légkörben a gazdaságok növekedése nemhogy nem torpant meg, hanem általában még jelentősen gyorsult is tavaly. Mindez látványosan javuló munkaerő-piaci indikátorokkal párosult: ütemesen nőtt a foglalkoztatás, és érzékelhetően csökkent a munkanélküliség. A legkülönösebbnek a cseh gazdaság tavalyi fejlődési pályája látszik, ahol a 6,1 százalékos GDP-növekedés úgy ment végbe, hogy az ország az év nagyobb részében lényegében kormányzás nélkül működött. Eközben nem ugrott meg az infláció, a reálbérek érzékelhetően, de meszsze nem túlzó mértékben (3,9 százalékkal) emelkedtek. A korona tovább erősödött az euróhoz képest, pedig a cseh jegybanki alapkamat már hosszú ideje alacsonyabb, mint az euróövezeti irányadó kamatláb! Az is elgondolkodtató, hogy eközben az államháztartási hiány sem nőtt, hanem a GDP arányában még csökkent is egy keveset (3,6 százalékra). Lehet, hogy felül kell vizsgálnunk azt a közkeletű vélekedést, amely szerint a politikai stabilitás és konszenzus a gazdasági prosperálás nélkülözhetetlen előfeltétele lenne?
Bár kétségtelen, hogy a politikailag gyenge kormányzatoknak kevesebb lehetőségük van például túlzó osztogatásra, fenntarthatatlan kiadási expanzió megvalósítására, a politikamentes populizmus propagálására mégsem szívesen vetemednénk. A régió más államai – mindenekelőtt Lettország – ugyanis a gazdaságpolitikailag eszköztelen kormányzás veszélyeire figyelmeztetnek. A középső balti államban teljes mértékben elszakadt egymástól a termelés és a fogyasztás, holott a bérek és a zabolátlan lakossági vásárlások expanzióját éppenséggel nem az államháztartás túlköltekezése generálja. Az árfolyamrendszer merevsége, az önálló kamatpolitika feladása azonban rendkívül megnehezíti a megrendült egyensúly helyreállítását. A kilencvenes években elszegényedett lett lakosság éhsége az áhított import fogyasztási cikkek iránt tavaly oly erővel tört felszínre, hogy az a kiskereskedelmi forgalomban a gépkocsieladások 75 százalékos növekedéséhez vezetett. Mindezek fényében cseppet sem meglepő, hogy a szolgáltatásalapú, ipari exportkapacitásait tekintve ugyanakkor feltűnően gyenge lett gazdaságban a folyó fizetési mérleg hiánya 2006 utolsó negyedében GDP-arányosan 25 százalék fölé ugrott.
Ilyen helyzetben klasszikus gazdaságpolitikai eszközként a drasztikus kamatemelés és/vagy a helyi valuta jelentős leértékelése kínálkozik (lásd például az 1995-ös magyar stabilizációnak a külső egyensúlyi problémák kezelésére tett válságkezelő lépéseit). De mit tehet egy olyan kormányzat, amely korábban önként feladta a független monetáris politika lehetőségét? Igen keveset: a restriktív államháztartási gazdálkodás mellett jóformán csak reménykedhet abban, hogy – hála az államadósság alacsony szintjének – a helyi valuta elleni támadás elmarad, és a lakossági fogyasztás expanziója is szelídebb mederben folyik tovább.
Magyarországnak is igen fontos, hogy a lettországi valutaválság csak be nem következett potenciális eshetőségként szerepeljen egykor a történelemkönyvek lapjain. A régión belül ugyanis erős a fertőzésveszély, s a spekulánsok a többi külső egyensúlyi problémával küszködő ország (Észtország, Litvánia, Románia, Bulgária) után igen hamar rátalálhatnak a növekvő államadóssággal és állandó külső forrásbevonási kényszerrel küszködő Magyarországra.
A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója
