Eltűnt boldog nyertesek

A nyugtalanságom oka, hogy tudom: voltak és vannak boldog nyertesek. Kétségtelen, nincs a homlokukra írva, hogy sikeres pályázók, s valószínűleg nem rohannának beszámolni kedvezőtlen tapasztalataikról a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség Speaker’s Cornerére, ha volna ilyen. Ám nem lenne haszontalan egy kérdőív, amelynek kitöltői névre szólóan megdicsérhetnék az intézményrendszerben dolgozókat, és még azt is kifejthetnék, hogy magukat miért tartják boldog vagy boldogtalan pályázónak.

A nyugtalanságomat fokozza, hogy tudom: sokan vállalnák a boldog nyertes minősítést, ha pályázhatnának a 2007–13 között rendelkezésünkre álló – nem kevés, 22,4 milliárd eurós – uniós forrásra. Magyarország jól teljesít az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozott tíz állam sorában, második-harmadik a közösségi alapok hasznosításában (több tekintélyes szervezet, így az Economist Intelligence Unit és a Nemzetközi Valutaalap véleménye szerint is). Ugyanakkor erről a dobogós helyről alig hallani.

Ha körülnéz az ember, első látásra valóban szinte csak boldogtalan, de legalábbis fásult pályázókkal, pályázatírókkal és tanácsadókkal találja magát szemben, akik már nem bíznak sem projektjük erejében, sem észrevételeik hasznosságában. Ebbe bizonyára belejátszanak az intézményrendszer eddigi hibái, az EU népszerűségének csökkenése, a túlontúl csatazajos magyar belpolitika stb. Ám a pályázókra rendszerint éppen az a jellemző, hogy nem hagyják eltéríteni magukat terveiktől.

Az utóbbi időben sokszor eszembe jut egy nyertes, még 2005-ből. Tapasztalatai az egész EU-ban tanulságosak lehetnek. Dicsértem, hogy 25 millió forintos támogatást nyert, s nem akartam hinni a fülemnek, amikor tudtomra adta: „Nem veszem igénybe a támogatást, mert az túl sokba kerülne nekem.” Azután meg is indokolta döntését: több hónapot várt a támogatási határozatra, és még további több hónapot igényelne, amíg megkötnék vele a támogatási szerződést, de pénzt még akkor sem látna. Elszánt és makacs volt, ezért körülnézett a hitelpiacon. Hamar kiderült, hogy pár hét leforgása alatt hozzájuthat egy hasonló összegű banki kölcsönhöz. Néhány hónap múlva már arról tájékoztatott, hogy befejezték a beruházást, abban a tempóban, ahogy a piac diktálta, s tervezik az újabbat. És fog pályázni? – kérdeztem. Természetesen nem – közölte.

Szerettem volna mondani, hogy pályázóbaráttá válik a rendszer, de aligha tudtam volna megmagyarázni, hogy akkor miért tartozik már jó ideje több mint 30 milliárd forinttal a nyerteseknek. Hogy az elektronikus kitöltőprogram február végén miért hozott ki 170 millió százalékos támogatási intenzitást valamely projektnél, és miért engedte át ezt az ellenőrző program.

Most, amikor szakmai egyeztetésre bocsátotta a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség a regionális operatív programok első kiírástervezeteit, az egyik olvasóm nyilvánvaló éllel adta tudtomra, hogy ennek az invitálásnak már nem „dőlnek be”. A januári hasonló társadalmi vitára még komolyan vették a felkérést, egészen addig, amíg az illetékesek azt nem közölték velük, hogy nincs mód érdemi változtatásra a Gazdaságfejlesztési operatív program tervezetein.

Jó lenne tudni, hogy mikor és mire lehet pályázni, látni a kiírások ütemezését 2007-re és 2008-ra – hangsúlyozta egy neve elhallgatását kérő, pályázatíró cég óvatos vezetője. Szerinte jelenleg még annyira sem kiszámítható és átlátható a pályázati rendszer, mint korábban. A közreműködő szervezeteknél félnek bármit is mondani. Továbblépve, az irányító hatóságoknál a frissen kinevezett vezetők diplomatikusan lavíroznak, s paszszolják a labdát a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséghez.

Ott pedig rendre kiderül, hogy „csak egy legény van talpon e vidéken” – Bajnai Gordon kormánybiztos. Aki mellesleg az említett cégvezető észrevételeit is megkapta „boldogtalansága” okairól...

A szerző a Világgazdaság munkatársa