Hol vannak az európai optimisták mostanában?

Ehelyett – sajnos – panaszáradatot hallhattunk arról, hogy nincs közös alkotmány és politikai unió, nem valósultak meg az unió globális vezető szerepére vonatkozó álmok, hiányzik a gazdasági reformok elindításához szükséges vízió.

A sirámoknak máig nincs vége. „Európa robotpilótára van kapcsolva, pangás állapotában van, mély válságban” – állítja Joschka Fischer volt német külügyminiszter, akit fontos európai személyiségként tartanak számon.

Az aggályoskodás és kéztördelés azonban korántsem meggyőző. Vegyük például Németországot, amely a második világháború után megvert, szétzúzott ország volt, pusztító nacionalizmus által megterhelt történelemmel. Mára teljesen újjászületett, makulátlanul európai állammá vált. Mi több, Angela Merkel vezetése alatt a kontinens legfontosabb országaként tartják számon.

Az Európai Unió óriási érdemeket szerzett ebben az átalakulásban: a háború utáni Európa elsődleges célja a nacionalizmus visszafogása és a regiona-lizmus kiterjesztése volt. Vajon nem éppen ezt kellett volna-e most ünnepelni, ahelyett, hogy a legtöbben belesüppedtek a válságról és a szétesésről szóló, defetista beszédekbe? Egyébként is hol van a sokat említett krízis és hanyatlás? Gazdasági fronton az euróövezet különösen jól teljesített 2006-ban, és szakértők többsége szerint az idén, az erőteljes német áfaemelés ellenére, a kontinens növekedése gyorsabb lesz, mint az Egyesült Államokban.

További nyomós érv a pesszimizmus ellen, hogy az európai politikai unió elmaradása nem hátráltatta az euró bevezetését és a közös monetáris politika kialakítását. Az eltökélten árstabilitásra törekvő Európai Központi Bank által is erősített euró világvalutaként is egyre nagyobb teret nyer, ez azt jelzi, hogy a monetáris projekt gőzerővel halad előre.

Jelenleg az euró erősödik a dollárral szemben, mert Ázsiában és a Közel-Keleten a központi bankok növelik tartalékaikban az egységes uniós valuta hányadát, ez holmi bizalmi szavazással ér fel az Európai Központi Bank és az általa menedzselt valuta iránt.

Az euró sikere és a közös monetáris politika zavarmentes működése egyaránt azt mutatja, hogy akkor is véghez lehet vinni fontos európai projekteket, ha ebben a teljes politikai unióra nem lehet támaszkodni.

Miközben az Európai Unió tagállamai alkalmasnak bizonyultak arra, hogy az egységes monetáris politika megteremtésének érdekében félretegyék ellentéteiket, közös külpolitikai vonalat nem sikerült kialakítaniuk. Az európaiak szemlátomást nehezen tudnak egyetlen hangon megszólalni, ha olyan kérdésekben kell dönteniük, mint az iraki háború vagy a rakétavédelmi pajzs lengyel- és csehországi telepítése.

Az ok világos: Európa védelmi ügyekben változatlanul nagymértékben függ az Egyesült Államoktól. Az Európai Unión belül ráadásul egyes tagállamok (például Német- és Olaszország) jobban rászorulnak az amerikai védelemre, mint mások (például Franciaország), ily módon jobban hajlanak az USA stratégiai kezdeményezéseinek támogatására. Márpedig amíg ezek a különbségek léteznek, addig változatlanul fennmarad Európa politikai megosztottsága. Ha az EU csökkenteni szeretné függőségét az Egyesült Államoktól, óriási erőforrásokat kellene átcsoportosítania a jóléti programoktól a katonai kiadásokhoz, ez eddig szemlátomást nem volt vonzó cél a tagországok számára.

A közfelfogás szerint a kormányokból hiányzik a politikai akarat, hogy együtt és egy hangon beszéljenek a stratégiai ügyekben. Az eltérő hangok mögött voltaképpen az húzódik meg, hogy az európaiak különböző prioritásokat állítanak fel. A tagállamok számos polgára szerint jobb megtartani a robusztus szociális ellátási programokat, és veszni hagyni a közös kül- és védelmi politikát, amelynek bevezetése óriási változásokat követelne az európaiak életmódjában.

A Szovjetuniónak mint közös ellenségnek az eltűnése ráadásul oda vezetett, hogy az európai baloldali pártok egyre inkább Amerika-ellenességükkel határozzák meg magukat. José Zapatero szocialista spanyol miniszterelnök konzervatív elődje Amerikát támogató iraki politikáját ellenkezőjére változtatta. (Olaszországban a Silvio Berlusconi után kormányra kerülő Romano Prodi nem hajtott végre ilyen drámai fordulatot, mert az ország védelmi ügyekben jobban rászorul az USA-ra.)

Az Európai Unió egyes tagállamaiban szocialista vagy szociáldemokrata pártok vannak hatalmon, másutt konzervatívok, ez természetesen roppant nehézzé teszi, hogy egy hangon szólaljanak meg. Mindez egy csapásra megváltozhat, ha Európával szemben felbukkan egy új, közös ellenség, vagy ha a konzervatív pártok is követik a baloldalt, és Amerika-ellenes kurzusra állnak át. Tekintettel George W. Bush elnök messzemenő európai népszerűtlenségére, az Amerikával szemben álló jobboldali tábor létrejötte egyáltalán nem tekintendő távoli lehetőségnek.

Ha mindezzel szembeállítjuk a példa nélküli gazdasági prosperitást, amely az első ötven év drámai vívmányainak a következménye, világossá válik, hogy a politikai unió azonnali megteremtése nem létkérdés. Ezért az ötvenedik évforduló kapcsán a méltatásnak van itt az ideje, nem pedig a kéztördelésnek.

A szerző a Stanford Egyetemen működő Hoover Intézet vezető kutatója

Copyright: Project Syndicate, 2006