Meg kéne már kongatni
A nyolcvanas évek közepéig a magyar diákok – különösen a reál tantárgyakban – világviszonylatban is kiemelkedőek voltak. Egy 1983/84-es felmérés szerint a nyolcadikosok a természettudományos ismereteket tekintve az elsők között álltak, megelőzték például finn, japán, dél-koreai, szingapúri kortársaikat. Ez is az oka lehetett annak, hogy a kilencvenes évek elejéig, közepéig a közvélemény, de a politikusok jelentős többsége is még abban a hiszemben volt: bár az ország gazdasága mélypont közeli állapotba jutott, a jövőnk fényes, hiszen az oktatásunk továbbra is nemzetközi színvonalú, és ennek a gyümölcse néhány éven belül beérik. Pedig a kutatók már abban az időben is szaladtak fűhöz-fához arról panaszkodva, tegyenek már valamit, mert sajnos megváltozott ez a helyzet, de aggodalmaik süket fülekre találtak.
Néhány éve kezdtek egyre többen rádöbbenni arra, hogy roppant nagy a baj, miután nyilvánosságra kerültek olyan nemzetközi eredmények, amelyekből kiderült: a magyar fiatalok szövegértése, számolási képessége kritikán aluli. A 2003. évi PISA-jelentés sokkoló számai szerint e tárgyakat tekintve a 29 OECD-ország közül a 19–20. helyen vagyunk. Így jelenleg már nem kérdés, hogy a magyar oktatás színvonala közelít a brekegő kétéltű ülepe irányába, de még mindig túl sokan vannak azok, akik szerint bár ezen a téren alapos változtatásokra van szükség, ettől még az ország gazdasága dinamikusan fejlődhet.
Ez azonban nagy tévedés, s erre a tényre tudósok, az üzleti élet szereplői egyre hangosabban hívják fel a figyelmet, ám úgy tűnik, még mindig nem veszik őket komolyan a döntéshozók. Holott nem kell ahhoz Nobel-díjas elemzőnek lenni, hogy megállapítsuk: a lemaradásunk aláássa az ország versenyképességét, megakadályozza az új technológiák adaptálhatóságát. Azon talán mégsem kellene meglepődni, hogy a multik egyre kevésbé akarnak itt új, a legkorszerűbb technikai eszközökkel ellátott gyárat létrehozni, ha azt hallják, a potenciális munkavállalók jelentős hányada nem képes kiszámolni, 572-nek mennyi a 23 százaléka, vagy képtelenek egy összetett mondat értelmét megfejteni, arról már nem is beszélve, hogy a legtöbb szaki – és képzettebb főnöke – a külföldiekkel csak a számára ismert egyetlen világnyelven, magyarul kíván kommunikálni. De szembeszökőek az egyéb, szintén forintosítható hátrányok is. Felerősödnek a társadalmi egyenlőtlenségek, megrendül az emberi szolidaritás. Masszívan újratermelődik a szegénység, ennek kezelése óriási terheket ró az államra, adókból kell kezelni a problémákat.
Emiatt persze felelőssé lehet tenni a diákokat, hogy lusták, nem akarnak tanulni, s a Mindentudás Egyeteme helyett sokkal szívesebben élvezkednek Győzike vagy Mónika show-ján. (1 pill sztem részben psze a csetdivat is az oka annak h így állunk valszeg mond6om ezt is sry vok, de ezt pls most hagyjuk.) S tetemre lehet hívni a szüleiket is, hogy a három, ajándékba kapott könyvükkel – ahelyett, hogy a kölkeik kezébe nyomnák – a billegő szekrényt egyensúlyozzák ki.
Ám legalább ennyi, szembenézésre ösztönző kérdést lehetne feltenni a mindenkori kormányoknak is, hogy miért nem kezelik az oktatást nemzeti ügyként, miért hagyták a pedagógusi pályát olyannyira lezülleszteni, hogy – a kisszámú elhivatottól eltekintve – tanárnak némi túlzással már csak azok jelentkeznek, akiknek végképp nem jut eszébe értelmesebb dolog, s a szakoktatásból miért csináltak selejtneveldét. S roppant érdekes lenne meghallgatni azokat a tantárgy- és tanterv-összeállító szakembereket is, akik szerint egy hetedik-nyolcadik osztályosnak fontosabb azt tudni, milyen fafajták vannak az esőerdőkben, vagy hogy a nemesgázok a periódusos rendszer hányadik főcsoportjának elemei, mint azt, mi a részvény és a kötvény, hogyan lehet munkát vállalni az Európai Unióban.
Aki eddig nem tette, vegyen egy hatalmas vészharangot és kezdje el kongatni, de veszettül, hátha végre meghallja valaki.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
