Nem értek a focihoz
Nem értek a focihoz – Dávid Ibolyának nagyon nem jött be ez a mondat, hiszen neki akkor nem egy meccset kellett értékelnie, hanem az ott elhangzott szélsőséges, uszító megjegyzéseket. Nem értek a focihoz – mondom én ezután kamikaze módjára, de ezúttal tényleg nem a fociról lesz szó. Legfeljebb érintőlegesen.
Immár harmadszor is veszített a magyar pályázat, ezúttal a horvátokkal együtt, a finisben egyetlen szavazatot sem kapott. Mondják, a bukás oka mindig más volt, bár az biztos: a magyar futball régóta mély válságban van, s halvány remény sincs arra, hogy innen kikecmeregjen. Azaz lett volna, ha most Cardiffban mentőövet dobnak a 2012-es Eb megrendezésének jogával. Nem dobtak. Pedig jót tett volna ez a feladat a magyar nemzeti egység megteremtésének, a nemzeti önérzet erősödésének is. A szervezők mindent bedobtak: volt puli, dalmata, aranylabda az UEFA elnökének, meg Puskás-üzenet a túlvilágról és persze a magyar származású űrhajós is szólt az űrből…
Vesztettünk. Ez fáj. De nem nemzeti tragédia… Sőt!
A rendezés anyagi forrásai ugyanis mindvégig homályban maradtak. Nem véletlenül. A magyar államháztartás történetének egyik legmélyebb válságát éli, az adósság, a hiány csúcsokat döntött. Megszorítás megszorítás hátán, villámgyors reformok, bizonytalan növekedési kilátások, évről évre messzebb tolódó euró. Nem meglepő hát, hogy a foci Eb-hez szükséges állami fedezetet s a magántőkét alátervezték. Persze az eseményhez bevétel is társul, jönnek a látogatók, nő a reklámköltés, de ez közel sem akkora, mint a lengyel–ukrán páros 100 millió lakosú piacánál. Bizonytalan a mérleg. De igazán senki sem merte végigszámolni, mibe is kerülne a foci régi dicsőségének visszaszerzésére tett kísérlet.
Talán jobb is így. A dicsőséget, a nemzeti egységet más módon is megteremthetjük. Ha egyáltalán akarjuk.
