Üvegzseb és üvegszem

Minden, az ország jelenéért és jövőjéért felelősséget érző magyar állampolgár testét kellemes bizsergés járja át, amikor arról hall, hosszú távú antikorrupciós stratégia készül, s három évre szóló cselekvési program is hadat üzen a fekete- és szürkegazdaságos, kenő- és hálapénzes népnyomorító ármánynak.

Ám miután véget ér az euforikus hangulatunk, s leszállunk a földre, talán eszünkbe jut, olyan magyar politikus még nem született, olyan kormány még nem tett esküt az Alkotmányra, aki és amely nem tartotta volna egyik legfontosabb feladatának a korrupció elleni küzdelmet. S azt sem lehet állítani, ne születtek volna próbálkozások: van üvegzseb- és lobbitörvény, szigorították a közbeszerzés szabályait, keményebb szankciókat lehet kiszabni a „megtévedtekkel” szemben, nyilvánosak a vagyonnyilatkozatok.

Ezek azonban komolytalan eszköznek bizonyultak, érdemben a helyzet mit sem változott. Abban az országban élőket különösen nehéz lesz meggyőzni arról, hogy egy újabb stratégia majd elhozza a szebb és új világot, ahol az elmúlt években annyi korrupciógyanús ügy pattant ki, hogy ha csak felsorolnánk, a szöveg kilógna az újságból. A fő gond éppen az, hogy a legtöbb eset megmaradt a gyanú szintjén, a néhány, börtönbe került lúzert leszámítva, a többi pedig – fogalmazzunk eufemisztikusan – ügyeskedő társadalmunk megbecsültnek látszó tagjaként tevékenykedik kis hazánk és elsősorban saját maga boldogulása érdekében. Mintha az igazságszolgáltatás embereinek üvegszeme lenne…

Azon viszont érdemes lenne elgondolkodni, nem csak milliárdos, százmilliós disznóságok vannak. Mindenki – legyünk megengedőbbek –, nagyon sokan elkövetik a mindennapi stiklijüket, amikor orvoshoz mennek, parkolnak, bojlert javíttatnak. Ezért a kisember úgy érzi, nemcsak a nagykutyának érdeke, hogy ne változzon semmi, hanem neki is.

Hatalmasat téved. De talán egyszer belátja.