A Blair nélküli Európa

Blair kapcsán az elmúlt napokban a leggyakrabban hangoztatott vélemény az volt, hogy „visszahozta Nagy-Britanniát az európai térképre”. Méghozzá – tette hozzá Barroso a napokban közzétett nyilatkozatában – nem vétókkal vagy obstrukcióval, hanem (szerinte) konstruktív kezdeményezésekkel. Mint amilyen a versenyképesség, a közös energiapolitika, a bővítés, a klímaváltozás elleni harc vagy az afrikai országok támogatása.

Az Európai Bizottság elnöke nyilván nem akart ünneprontó lenni, amikor nem mondta fel az egész listát. Akkor ugyanis utalnia kellett volna arra is, hogy például a hétéves EU-s pénzügyi keret fölötti megállapodás főként brit vétó miatt vált lehetetlenné 2005 nyarán (olyan felesleges halasztást idézve elő, aminek az árát most fizetjük, midőn az első tömegesebb pályázatokat január helyett talán csak ősszel lehet majd kiírni). Ráadásul az öt hónappal később – 2005. december elején – beterjesztett első számszerű brit pénzügyi tervezet látszólag éppen az anynyira támogatott „bővítési gyümölcsök” – az új tagországok – pénzhez jutását készült a legalaposabban megkurtítani. Más kérdés, hogy ebből egyet s mást azért végül sikerült visszacsinálni.

De tudni lehet azt is, hogy uniós döntéshozási kérdésekben az egyik legtöbb – tagállami kezdeményezésű – panasz éppen brit részről születik, különböző konkrét ügyeknél téve kísérletet a londoni megítélés szerint szükségtelen közösségi mechanizmusok peres úton történő visszaszorítására.

S közben Blair mégis – valóban, és sokak megítélése szerint is – inkább volt EU-barát, mint -ellenző. Tény, hogy míg elődei közül mondjuk Thatcher az integrációs vívmányok többségét fölöslegesnek, esetenként károsnak tartotta, Blair kész lett volna sokkal több mindent elfogadni belőlük – ha azokat brit módon alkalmazzák. A most leköszönő kormányfő valószínűleg minden elődénél messzebb ment, midőn egy sor területen nemcsak elfogadta, de egyenesen kezdeményezte a közösségi megoldások keresését (mint az imént említett energiapolitikában, hogy az európai védelmi és biztonságpolitika sokak által már elfelejtett, kilencvenes évek végi, még egy-két évvel korábban is elképzelhetetlen felvetését most ne is említsük).

Ahol mindvégig konfliktusban maradt sok országgal, az az uniós célok, prioritások meghatározása volt és maradt. Az alapító hatok, aztán az utóbb csatlakozottak közül is némelyek komolyan hittek-hisznek abban, hogy az EK/EU és ezzel a közösségi módszerek fő értelme éppen abban áll, hogy kölcsönös függőségi viszony teremtésével lehetetlenné válik az esetleges konfliktusok háborús indulatokba átcsapó eszkalálódása. Ez olyan valami, ami hasonló megtapasztalás híján helyből idegen a brit gondolkodástól. Hasonlóképpen az „ortodox” tagok nemcsak elfogadták, de hitték is, hogy a szolidaritás, az elmaradott régiók, térségek, hátrányba került szereplők támogatása nem magáért való karitatív aktus, hanem közérdek is. Brit szemszögből mindez csak pénzkidobás…

Ezért van, hogy bár Blair valóban közelebb került a „klasszikus” EU értelméhez, ám igazi motorjává mégsem tudott válni, mert egy sor lényeges kérdésben szemlélete eltért a többségétől. Túlságosan brit maradt. Majdani távozását ennek ellenére azért gyászolta már előre a bizottság elnöke, mert sejthető volt, hogy a brit politikai színpadon maradó további szereplők európai „affinitása” nagyságrendekkel elmarad Blairétől. Azaz, ami már vele sem volt könnyű, az a többiekkel nyilván csak még nehezebb lesz.

Ezért is lesz érdekes megfigyelni, milyen álláspontra jut majd kormányfői pályafutása utolsó EU-csúcsán, júniusban, midőn az alkotmányos szerződés utóéletéről döntenek a résztvevők. Még egyszer, utoljára akár kulcsjátékossá is válhat. Kérdés, hogy vállal(hat)ja-e.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője