A helyes kormányzás házon belül kezdődik

Én már a kezdetektől fogva kritikusan álltam hozzá Paul Wolfowitz megválasztásának módjához, mert régóta elutasítottam az Egyesült Államok és Európa elavult egyezségét, amely szerint a Világbank élére az USA állít jelöltet, míg Európa a Nemzetközi Valutaalap élére delegálná a saját emberét. Ez a ki nem mondott egyezség a Bretton Woods-i intézmények megalapítása óta érvényben van, így olyan időkből származik, amikor a gyarmati rendszer még élt, ezért a huszonegyedik század elején végképp semmi értelme sincs.

Mint arról egyes hírek szólnak, európai vezetők az amerikai kormányzat tudomására hozták, hogy szabadon megválaszthatja Wolfowitz utódját, ha őt magát csendben és gyorsan lemondatják. (A Világbank igazgatótanácsa ma tartja ülését, amelyen dönthetnek az intézmény elnökének sorsáról. Paul Wolfowitz ellen azért indult etikai eljárás, mert barátnőjét, Shaha Rizát előléptette, és megemelte a fizetését is – a szerk.) Könnyű belátni tehát, hogy az Egyesült Államok és Európa miért ragaszkodik a szokásos vircsaft – a „business as usual” elvének – fenntartásához, akkor is, ha ezzel most elhalasztanánk egy különlegesen jó lehetőséget. A két tiszteletre méltó intézménybe vetett bizalom helyreállítására nem tudok jobb utat elképzelni, mint azt, hogy végre nyitottá tegyük a vezetőik megválasztásának módját.

A Wolfowitz-kalamajka egyik tanulsága éppen az, hogy valójában igenis számít, miként vélekednek a bank vezetéséről a részvényesei és az alkalmazottai. A világ eleve és kezdetektől fogva fenntartásokkal viszonyult a személyéhez az iraki háborúban játszott szerepe miatt. Az emberek azonban esélyt akartak adni neki. Volt, aki azt mondta, hogy lehet belőle egy második Robert McNamara, aki belevitte Amerikát a vietnami háborúba, s ezért később a Világbanknál tett szolgálataival „vezekelt”.

Eleinte volt ok a reményre: Wolfowitz hatásosan érvelt a tartozások elengedése és az agrárszubvenciók leépítése mellett. Ezzel egyidejűleg azonban felvett az intézményhez régi barátokat és politikai szövetségeseket – akik közül sokaknak nem is volt tapasztalatuk fejlesztési ügyekben –, ráadásul elszigetelte magát a bank személyzetétől. Ezzel éppen azokat az embereket idegenítette el, akikre nagy szüksége lett volna. Mint azt a Harvard élén álló Larry Summers esetéből is tudjuk, igenis számítanak az intézményen belüli (és nem csak az alapítókkal vagy az adományozókkal fenntartott) kapcsolatok. Wolfowitz – aki minden mérce szerint egy intelligens, kellemes ember – e tekintetben nem tett jó szolgálatokat önmagának.

Ami ennél is rosszabb: Wolfowitznak szemlátomást nem volt valami nagy víziója a bank számára. Egy látványos fejlesztési stratégia helyett egyszerűen csak az elődje, James Wolfensohn által kezdeményezett korrupcióellenes napirendet igyekezett továbbvinni.

Magam – aki Wolfensohn idején a bank vezető közgazdásza voltam – akkortájt azzal érveltem, hogy a növekedésnek és a szegénység enyhítésének egész programját alááshatja, ha nem tudjuk kezelni a korrupciót. Amikor elhagytam a bankot, ezek az elgondolások széles körű támogatást élveztek, engem pedig megelégedettséggel töltött el, hogy a belépő Wolfowitz támogatta az intézmény ezen erőfeszítéseinek folytatását. A korrupció elleni küzdelem azonban mindig is csak egy része volt annak az átfogó fejlesztési tervnek, amelyre valójában olyan nagy szükség volt. A segélyek hatékony felhasználását ugyanis a hozzá nem értés ugyanúgy veszélyeztetheti, mint a korrupció.

Sajnos azonban a korrupció elleni napirend a banknál erősen átpolitizált lett. Erős nyomást lehetett érezni abba az irányba, hogy kapjon pénzt Irak – az az ország, ahol tenyészett a korrupció –, míg másokat úgy vádoltak visszaélésekkel, hogy arra nem utaltak pontos részletek, vagy nem voltak világos bizonyítékok. Így itt is elveszett egy adódó alkalom. Míg a kampány céljai dicséretesek voltak, a véghezvitelének módja ellenségességet gerjesztett, ez végső soron a hatékonyságát is rombolta.

A demokrácia, a helyes kormányzás és a jó vezetés támogatását célzó erőfeszítéseiben a Világbanknak ragaszkodnia kell a legszigorúbb eljárási normákhoz: a korrupciós vádakat komolyan kell venni, a bizonyítékokat át szükséges adni a helyi hatóságoknak, s azokat nyílt, átlátható és független eljárások részévé kell tenni. Ez az, amit Wolfowitz utódjának fejben kell tartania. Ha a korrupció elleni kampányokat hatékonnyá akarják tenni, akkor azokat szabályos, tisztességes és átlátható módon szükséges véghezvinni.

Ugyanez igaz a Világbank elnökének megválasztására. Még mindig van esély, hogy a győzelmet kiragadjuk a bukás karmai közül. Ami végül egy szomorú és szánalmas saga lett, annak a vége happy end is lehetne. Ehhez az kell, hogy Wolfowitz utódját nyílt és átlátható eljárás keretében válasszák meg. Ez lenne a reménysugár a Világbank felett gyülekező sötét felhők között.

A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtanprofesszor