Együtt élni Putyinnal

Több mint megháromszorozódott az Oroszországba tartó EU-s export az elmúlt hat évben (egyébként a magyar is). A közismert nyugat-európai (és magyar) energiafüggőség mellett ez a másik fő oka annak, hogy miért érdekelt az üzleti közösség is a hidegháború óta nem tapasztalt mértékben fagyossá vált orosz–nyugati politikai kapcsolatok „felmelegedésében”. Kérdés, hogy Putyin elnök ma kezdődő kétnapos ausztriai látogatása meghozza-e a várt fordulatot. Az amerikai elnök tegnapi üzenetei nem sokat segítettek ebben.

Valahogy mégis modus vivendit kellene találnia a Nyugatnak a Kremllel. Még akkor is, ha a moszkvai elnöki palota lakója egyre több csúnya jelét adja sajátos „demokrácia”-felfogásának, és lassan már mindenki ellehetetlenül, aki bírálni merészeli őt belföldön. Még akkor is, ha az Észtország elleni retorziók gusztustalanok, a Litvániát sújtó olajstop civilizálatlan, a lengyel húsimport kitiltása pedig ellentétes a nemzetközi kereskedelem normáival. És még akkor is, ha a fekete öves cselgáncsozó hírében álló Putyin szemmel láthatólag csak a küzdősportokban megszokott zéróösszegű játékként tud tekinteni a nemzetközi kapcsolatokra: ha az egyik fél nyer, a másik veszít.

A Nyugatnak éppen azt kell elsősorban megmagyaráznia az egykori drezdai szovjet kémnek, hogy a mai világ „win-win” típusú kapcsolatok tömkelegének lehetőségét rejti Oroszország számára is. Sőt, ezekkel sokkal többet nyerhet, mint a nagyhatalmi moszkvai politikából különösen jól ismert kiszorítósdival. És ezekhez nem a konfrontáció erősítésén keresztül vezet az út. Ahogy az üzleti életben, a diplomáciában is felül kell tudni emelkedni az esetleges személyes ellenszenven. Senkinek nem használ, ha egy nagy diplomáciai esemény olyan odamondogatásba, verbális sárdobálásba torkollik, mint a múlt heti EU–orosz csúcs Szamarában.